"A színészek: barmok!" – Alfred Hitchcock. "Én nem tartom magam szerzőnek, csak karmesternek!" – Miike Takashi. Tucatszám ismertek az ehhez hasonló provokatív kijelentések nagy filmművészek szájából, és ezek legtöbbje a film romantikus szerzőiség ideáljára reflektál, azt erősíti vagy éppen destruállja. Ami a filmzenét illeti, ezzel kapcsolatban talán a legellentmondásosabb idézet egy olyan embertől származik, akinek csak távolról volt köze a filmhez, Igor Sztravinszkijtól. Az ő állítása szerint a jó filmzene nem más: mint egy jó tapéta. Azaz, ha kibontjuk a képet, akkor azt találjuk, hogy az általa jónak mondott zene olyan, hogy meghúzódik hátul, díszíti ugyan az élettérként szolgáló szobát, hasonlóan a tapétához, de végig csak a háttérben marad, esetleg atmoszférateremtő ereje van. A zenének mint a puszta érzések és absztraktumok közvetítőjének felfogása, jóval Sztravinszkij előttre nyúlik vissza. Elég csak Chopin-re gondolni, aki a programzene ellen való tiltakozásként szinte soha nem látta el címmel műveit, vagy Kierkegaardra, aki azért kritizálta Mozart Varázsfuvoláját, szemben az érzékeket megtestesítő Don Giovannival, mert azt a zeneszerző szerinte túlzott gondolati tartalmakkal terhelte meg. Aztán persze ennek az irányvonalnak is megvannak a zenei ellenlábasai, köztük Liszttel, Wagnerrel, vagy a 20. század szérializmusával. A filmben is, nem egy mű szállt szembe azóta Sztravinszkij állításával, elég csak felidézni az Amerikai anzix filozófikus hintajelenetének Liszt: Teleki portré idézetét, vagy a Fantázia absztrakt D-moll toccata szekvenciáit.
Amikor, kis körben megtartott bemutató vetítésen megnéztem a Dualityt, ami DJ Krush zenéjét használja fel, a közönség soraiból valaki azt mondta, hogy ő abban a hitben volt, hogy a zenét direkt a filmhez írták. Ez a kijelentés egyaránt dicséretére válhat a rendezőnek és Krushnak is, aki saját bevallása szerint sokszor történeteket mond el a zenéjével, és akire DJ Palotai azt mondta, olyan, mintha festené a hangokat, tehát a vizualitás és a narratíva felől is, távolról ugyan, de film felé konvergál. Annak ellenére beszélek ennyit a zenéről, hogy a Duality azért mégiscsak nem más, mint egy külvárosi keményfiúk közegében mozgó minithriller, tehát nem tartozik sem a nagy filozofikus filmzene reflexiók, sem az absztrakt filmes kísérletek közé. Mégse sorolnám a tapéta-filmzene használók közé, vagy ha igen, akkor abban a furcsa értelemben, amikor nem a szobát díszíti a tapéta, hanem a tapéta rajzolja körbe, metszi ki a térből a szobát…

Ivicsics Bálint