A dolgok a háttérben történnek. Halványan, mint régi, elmosódott emlékképek. Fémes sercegés kíséri, ahogy az áramszedő csúszik végig a felsővezetéken, a kerekek a sínen, egy hosszú alagútban, aminek távoli száján csak valami még távolibb, még elmosódottabb színes fény szűrődik be. Minden bizonytalan és ingatag. A valóság önmaga tükörképe, mert önmagában nem létezik, csak párjával együtt. A tenger közelsége megnyitja a bezártságot, sirályok hangja lopja be magát a mozdulatlanságba, a ruhát átissza a végtelenség édes illata, abban a szűk keresztmetszetben, ami a tapinthatatlan falak és a látomásszerű keretek között telepedett meg. A férfi önmaga foglya. Szokásai lassan túlnőnek rajta, érzékei megcsalják. Áldozat, valójában a feltételezett áldozat áldozata. Önmagáé. Ahogy soha nem akarta, ahogy végül csak úgy elfogadta. Minden képtelenség, azután, ami történt, semmi sem a régi. De a képek arról árulkodnak, hogy mégis valóság. Azt hazudják, hogy nem csak képzelet. Vágy, aminek a tárgya elmúlt. Aminek tovább él; szerelem. Ahogy Hume mondja, a gondolat autonómiája előrébb való, mint az abszolút igazság. Mert a mindennapok világából nem lehet elmenekülni, csak részt venni benne, hogy a valóság látható legyen. És a képek dokumentálják ezt, a hang a félsávon őszinte lenyomat.

Bognár Endre