D. László Ágnes:
A titok
Kislányomnak, aki kért egy mesét a gyerekkorról
A rajta kívül létező világ erősnek és félelmetesnek tűnt. Hosszú ideig hitte, hogy a mindenség a Corsó cukrászdától a Csemegeboltig tartó mintegy kétszáz méter - a túloldali házak és emberek már egy más valósághoz tartoznak. S ez a szűk, saroktól-sarokig zajló élet is kimeríthetetlen forrása volt minden ijedelemnek és veszélynek. A szomszédasszonyról hírlett, hogy kurva. Anya olyan megvető hangsúllyal ejtette a szót, hogy éjszakánkénti képzeletében arcukon rémítő grimaszokkal, tépett hajúan tértek vissza a kurvák. Később megtudta, nemcsak a ház összes asszonya tartozik gyülekezetükhöz, de még a szomszédos udvarról is legtöbben, és Anya csak feltartott fejjel, alig-alig köszönve járt el mellettük. Meghatározhatatlan félelem töltötte hát el valahányszor találkozni kényszerült velük, mert bizonytalan volt; különleges állapotuk együttjárhat-e gyerekek elrablásával, mint a mesebeli boszorkányságé? És amikor egyikük ablaka alatt elslisszolva véletlenül ráöntötték a mosogatólevet, pontosan megértette, hogy létezik a Gonosz. Felkészült hát a védekezésre, de ugyanígy tett akkor is, ha magányosan és egy szál bugyiban kóborolva a Fő utcán, görnyedt hátú öregasszonnyal találkozott. Önvédelmül hirtelenjében kitalált dicsérő verssorokat monologizált, ezzel szuggerálva a közeledőt. A démonűzés bevált: sohasem bántották.
Az udvarban élő asszonyok közül egyedül Eszter néni volt tisztességes. Hozzá szokott hát betérni egy kis pletykálkodásra, csoki-kunyorálásra, hogy aztán zsákmánya felét nagylelkűen átadhassa Dániel bátyjának. A halk szavú, mindig szomorú asszony leültette maga mellé a konyhai sezlonra és kifaggatta Anya és Apa legutóbbi veszekedéséről.
De a felnőttvilág mozgalmasságát felülmúlta a kopár és szegényes udvar. Fű sem nőtt benne, esős időben bokáig ért a sár, csak Eszter néni kertjében, meg a hírhedt szomszédasszony ablaka alatt vöröslöttek a cíniák. Igaz, ott volt a hinta amit Apa állított a gyerekek örömére; esténként sorbaálltak, hogy kilökőst játszhassanak. Az udvar nem volt más, mint a kifogyhatatlan képzelet birodalma: az emeleten lakó Zolival - aki nevelt gyerekként nőtt és gyakori sírása felverte az egész házat - tengerré álmodták a csúf betonjárdákat, közbe-közbe apró szigeteket szőttek össze fehér korlátú hidak és önfeledt játékukban néha egymásra rikkantottak:
- Hé, te! Már megint a vízen mész!
Vasárnap délelőtt történt, amikor az Újságos-Mariska bódéjától átszaladt a szembeni hentesboltig, Anyát keresve; akkor ütötte el a teherautó. Igaz, a szirénázó mentő feleslegesnek tűnt, mert egy óra múlva saját lábán sétált ki a kórházból. De utána a félelem merevségétől görcsösen többször is voltak összekoccanásai autókkal - és lázálmaiban méginkább. A lázálmok. Elmosódva, majd újraszületve sokáig kísértették gyötrő látomások éjszakákon át. Ami állandóan visszatért, az a zuhogva tomboló tűz, és a vonat kerekei. Kettejük közül ez utóbbi volt alattomosabb, a semmiből hirtelen ott termett vésztjósló, fenyegető csattogással.
- Hasalj le! - üvöltötte Dániel, de ő csak rohant tovább a sínek melletti keskeny ösvényen Balatonfenyves derűs ege alatt, mozdulatváltásra képtelenül. Az iszonyattól lenyűgözve vágtatott a vonat zakatoló kerekei mellett, minek már szele is megcsapta; míg rémült bátyja utol nem érte, és lerántotta magával a földre.
De ami gonoszul félelmetes, az vonzó is. Vagy az életöröm bátorsága az, hogy szembe kell nézni a képzeletet izgató veszéllyel? Mesebeli vándorlegények módjára gyömöszölte zsebeibe - útielemózsia helyett - a kis műanyag babakádat a belevaló pólyással, vagy fogta ölbe szépen felöltöztetett hajasbabáját, és elindult. S mert az óriási vaskaput egyedül nem nyithatta ki, várnia kellett, amíg bejön valaki, aztán kisurrant. Útra kelt a másik világba, ami a sarkon túl kezdődött, és ment egészen a vasútállomásig, hogy órákig gyönyörködjön a szörnyeteg gépekben. Így mozdulatlanul egészen barátságosnak tűntek, és el-eljátszott a gondolattal, hogy felszáll valamelyikre. Vagy átsétált a vasúti felüljáró hídján, ahonnét távolról látszott a város elevensége. Bár a visszavezető útra nem emlékezett, minden föléje hajló felnőtt segítségét elutasította. Így jött létre az a hónapokig tartó hadiállapot, hogy egy-egy megmozdulásakor a fél utca őt kereste a város különböző pontjain.
Harmadik szökése után Apa, aki soha pofon sem ütötte, szíjjal verte el. De ahogy kisírt szemmel a sarokba állították, már csak azt várta, hogy Apa után becsukódjék az ajtó. Azonnal kimászott az ablakon dühből és dacból, és a szomszéd udvar kapuján át távozott - ezúttal babák nélkül. Anya végső tanácstalanságában szíjakkal kötözte az udvarról az ablak rácsaihoz „levegőzni”, és ekkor fordult meg először a világ rendje. Míg ő úgy szipákolt odakint, mint egy száműzött kis állat, a megtestesült Gonosz, a mosogatólevet öntöző szomszédasszony hazaérkezett. Egész udvart betöltő átkait zúdította a lakás mélyén dolgozó Anya fejére, majd konyhájába fordulva hatalmas szelet görögdinnyével tért vissza, és a markába nyomta.
A megszokott világból való kiszakadás terve így füstté vált, más megoldásokat kellett hát találni. Volt kiút: ezentúl varázslók, manók és tündérek népesítették be az egész lakást. És mert a felnőttek úgy próbálták megvédeni ismeretlent kutató vágyaitól, hogy vagy kizárták, vagy bezárták, egyre többet volt egyedül. Bár ez csak durva felszín volt és látszat, hiszen egy-egy angyal mindig meglátogatta. Az ablak rácsain át jöttek, és végét-hosszát nem érően beszélgethettek egymással. Néha ugyan krampusz is leselkedett valamelyik sarokban, de rá nem akart gondolni. Többszöri kívánságára és nagy korholások közepette (”Nem vagy már annyira kislány!”) Anya papírból és selyemből angyalszárnyakat varrt, amit magáraöltött minden egyedüllétekor, hogy illőn fogadhassa láthatatlan vendégeit. Az angyalok nem csak beszélgetni tértek be. Karácsony előtt fügét és szaloncukrot rejtettek a háromajtós ruhásszekrény aljába, a cipők közé. Meglepettségében összekurjantotta az udvar gyerekeit a rácsos ajtón át, és testvériesen megosztotta velük az égi adományt.
Ami néha kizökkentette természetes félálmából, az mindig A férfi volt. Ha bátyja Balázs nevű osztálytársa betévedt hozzájuk, harciasan követelte hófehér köténye azonnali kivasalását, hogy utána elégedetten szemlélhesse magát a tükörben. De a fiúknak nem volt érzékük az ő bájaihoz, bármennyit sündörgött is körülöttük, mindig elzavarták. A kötényhúzás mégis hagyománnyá lett, és ha Dániel szólt, hogy Balázs érkezik, Anya már nyúlt is a vasaló után. Más férfi is volt az életében persze. Bár nem olyan távolságtartóan izgató, mint Balázs. Bátyja legjobb barátja néha elhozta az óvodából délutánonként, amikor a családból senki nem ért rá. Anya egyszer messziről meglátta őket.
- Miért nem fogtad meg a kislány kezét, Misikém? - kérdezte később. – A forgalmas Kossuth-téren jobb vigyázni rá! - Misi egész nyolcéves férfiasságával felhorkant:
- Csak nem fogom meg egy nő kezét?! - Attól fogva nagyobb megbecsüléssel, sőt, már-már érdeklődve szemlélte a fiút. De hiába, az rendületlenül biztonságos maradt. Megvédte a szomszéd gyerekek veréseitől, sőt, egyszer a nagyszájú Mara asszonyra is rákiáltott, pedig annak szájától az egész udvar félt. Lenyújtotta érte kezét, amikor csendben settenkedett a tetőre mászó fiúk után. Megvédte saját bátyjától, ha az kis taknyosnak nevezve húgát melegebb éghajlatra küldte.
- Miért bántod? Ő is ember! - förmedt Dánielre Misi, és ez a mondat még sokáig visszhangzott fülében; elraktározta mint később meggondolandót.
A valóság másutt is beszivárgott. Rosszul érezte magát az óvodában hevenyészve összeválogatott gyerekek között; az itt töltött nap nem volt számára más, mint elszalasztott kísérletek kudarca. Kitalált és megvalósított betegségekkel tartotta távol magát, és amikor mégiscsak ott kellett lennie, félreült valamelyik sarokba és színekre-szagokra fülelt. Az óvodának és a télnek egybefonódóan jellegzetes illatai voltak, de a szavaknak, indulatoknak is megvolt a maguk színvilága, miket ott a sarokban órák hosszat ízlelgetett. Maga választotta kitaszítottságát megerősítette egy véletlen helyzet is, melybe akaratlanul csöppent. Azt tudta jól, hogy a Mikulásnak háza van. Sokszor ment el mellette az óvodai csoport, és a séták alkalmával megfigyelhette a lapostetejű, sokablakos épületet, ahol minden függöny előtt piros csokoládéfigurák sorakoztak. Ez a Mikulás-ház tény volt és természetes valóság. De hogy az Istennek háza van?
Az óvónő sokszor megállt velük a templom előtt, néha keresztet is vetett, és suttogva utánozták őt a gyerekek is mind. Itt lakik Istenke - súgták egymás között, és ebből a tágas egyetértésből most tévedésből szorult ki. Többedszerre már nem bírta magában tartani biztonságos tudását, mellyel talán mégis befurakodhat a közösség melegébe. Félrehúzta a szeplős arcú kisJutkát és felvilágosította:
- Isten igazából nincsen, csak kitalálás, mint a Hófehérke! - De közelálló társai letorkolták és elhúzódtak tőle, majd KisJutka az óvónőhöz fordult, tegyen igazságot. Az nem válaszolt, csak hosszasan végigmérte őt, hogy már egyik lábáról másikra kellett állnia, majd bólintott és mosolyogva magához ölelte KisJutkát, meg a többi tanácstalant. Ezután a gyerekek között még óvatosabb lett, de otthon mindennapos megtérítésekkel ostorozta szüleit.
- Buta vagy! - fakadt ki végülis dühösen Apa.
- Jézust eltemették a földbe, most kukoricacső nől a helyébe - próbálta magyarázni Dániel. Már amikor a rosszhírű szomszédasszony védelmébe vette, támadt egy kis rés a szülei iránti bizalomban, és ez a rés most nőttön-nőtt Isten miatt. Az nem lehet, hogy mindenki tudatlan, csak ők nem - érezte mozdulni gondolatait. Isten kell, hogy legyen, mert mindenki hiszi. És az első kétely, ami az egészséges, biztos világon felfedezte a törésvonalakat, hirtelen elmélyült benne.
Aztán egy kora délutáni napsütésben (vasárnap lehetett talán? Mintha a gyerekkor csupa nyárból és csupa vasárnapból állt volna) dörrenő robaj hallatszott az utca felől. A gyerekcsapattal együtt kirohant a kapuba; hatalmas, csillogó tankszörnyetegek vonultak lassan, méltóságteljesen a Fő utcán a Kossuth tér felé, bennük különös öltözékű katonákkal. A tankoknak csak a hangjuk volt ijesztő, korántsem tűntek olyan félelmetesnek, mint a suhogó kerekű vonatok. Végignézték a kapuból ezt a lassú bemasírozást, hosszan az utcában, majd ahogy a gépek elvesztek a távolban, mindannyian visszatértek az udvarba. Meglepő volt, ahogy az előbb még békésen napozgató felnőttek hirtelen behúzódtak lakásaik zárt ajtaja mögé. Apa és Anya este sokáig fennmaradtak, majd ágyából félálomban hallotta Anya Dánielnek szóló meséjét egy emberről, aki a szegények jótevője. De ebben a mesében nem szerepeltek sem tündérek, sem boszorkányok, így hamar elaludt.
Másnap az óvodában is felbolydult az élet. Az ebéd későn érkezett, és az óvónők nem sokat törődtek az ő korgó gyomrukkal; kis csoportokban lázasan diskuráltak. Ebben a felajzott légkörben a többiek közé ült, és hallgatta, társai hogyan tanítják egymást szokatlan hangzású szavakra. Valami ráragadhatott ezen a délutánon, mert Anyával hazafelé menet az első idegen ruhás katonának szemébe nézett és csengő hangon rákiáltott:
- Pasli damoj! Anya arca elfehéredett, ijedten rántotta meg a kezét, így vonszolta végig őt a Fő utcán. A kemény marok szorításától meghökkenve szaporázta lépteit, de mégsem tudta magában tartani mélységes döbbenetét:
- Mondd anyu, az oroszok is magyarul nevetnek?!
*
Éjszakánként Apa és Anya mintha egyáltalán nem aludtak volna. Vég nélkül morajlott beszélgetésük a konyhából, és egyszer már álmaival birkózva hallotta, ahogy Apa sír. „Nem lehet igaz”, állt belé a félelem, de többé erre sem akart gondolni. Aztán már nem történt semmi: újra sokat volt egyedül. Az angyalok egyre ritkábban látogatták meg, majd végképp elmaradtak. Hogy magány-félelmét elűzze, énekelni kezdett, állva az ajtó mellett, vagy bámulva ki az ablak rácsain. Ügyelt arra, hogy amit énekel az szép legyen, hangos és tiszta, úgy, ahogy az óvodában tanították. Mert azt gondolta, hogy ez a dal is valakinek szól. Mert lehetetlennek tűnt ez a teljes egyedüllét, ez a fizikai magábazártság. Érezte, hogy valaki figyeli, aki védi és minősíti egyszerre; és amíg hangját egyre acélosabbá élezte, nem tudta pontosan eldönteni ki az, aki most méltó szigorúsággal hallgatja énekét. Bátyja híres zenetanára talán, akiről olyan sok szó esett a családban? Vagy még láthatatlanabb és még fentebbi hatalmak? Nem is törődött vele. Csak biztonsággal érezte, hogy valakik őrzik őt, és szívvel-lélekkel énekelt nekik.
A rajta kívül létező világ erősnek és félelmetesnek tűnt. Hosszú ideig hitte, hogy a mindenség a Corsó cukrászdától a Csemegeboltig tartó mintegy kétszáz méter - a túloldali házak és emberek már egy más valósághoz tartoznak. S ez a szűk, saroktól-sarokig zajló élet is kimeríthetetlen forrása volt minden ijedelemnek és veszélynek. A szomszédasszonyról hírlett, hogy kurva. Anya olyan megvető hangsúllyal ejtette a szót, hogy éjszakánkénti képzeletében arcukon rémítő grimaszokkal, tépett hajúan tértek vissza a kurvák. Később megtudta, nemcsak a ház összes asszonya tartozik gyülekezetükhöz, de még a szomszédos udvarról is legtöbben, és Anya csak feltartott fejjel, alig-alig köszönve járt el mellettük. Meghatározhatatlan félelem töltötte hát el valahányszor találkozni kényszerült velük, mert bizonytalan volt; különleges állapotuk együttjárhat-e gyerekek elrablásával, mint a mesebeli boszorkányságé? És amikor egyikük ablaka alatt elslisszolva véletlenül ráöntötték a mosogatólevet, pontosan megértette, hogy létezik a Gonosz. Felkészült hát a védekezésre, de ugyanígy tett akkor is, ha magányosan és egy szál bugyiban kóborolva a Fő utcán, görnyedt hátú öregasszonnyal találkozott. Önvédelmül hirtelenjében kitalált dicsérő verssorokat monologizált, ezzel szuggerálva a közeledőt. A démonűzés bevált: sohasem bántották.
Az udvarban élő asszonyok közül egyedül Eszter néni volt tisztességes. Hozzá szokott hát betérni egy kis pletykálkodásra, csoki-kunyorálásra, hogy aztán zsákmánya felét nagylelkűen átadhassa Dániel bátyjának. A halk szavú, mindig szomorú asszony leültette maga mellé a konyhai sezlonra és kifaggatta Anya és Apa legutóbbi veszekedéséről.
De a felnőttvilág mozgalmasságát felülmúlta a kopár és szegényes udvar. Fű sem nőtt benne, esős időben bokáig ért a sár, csak Eszter néni kertjében, meg a hírhedt szomszédasszony ablaka alatt vöröslöttek a cíniák. Igaz, ott volt a hinta amit Apa állított a gyerekek örömére; esténként sorbaálltak, hogy kilökőst játszhassanak. Az udvar nem volt más, mint a kifogyhatatlan képzelet birodalma: az emeleten lakó Zolival - aki nevelt gyerekként nőtt és gyakori sírása felverte az egész házat - tengerré álmodták a csúf betonjárdákat, közbe-közbe apró szigeteket szőttek össze fehér korlátú hidak és önfeledt játékukban néha egymásra rikkantottak:
- Hé, te! Már megint a vízen mész!
Vasárnap délelőtt történt, amikor az Újságos-Mariska bódéjától átszaladt a szembeni hentesboltig, Anyát keresve; akkor ütötte el a teherautó. Igaz, a szirénázó mentő feleslegesnek tűnt, mert egy óra múlva saját lábán sétált ki a kórházból. De utána a félelem merevségétől görcsösen többször is voltak összekoccanásai autókkal - és lázálmaiban méginkább. A lázálmok. Elmosódva, majd újraszületve sokáig kísértették gyötrő látomások éjszakákon át. Ami állandóan visszatért, az a zuhogva tomboló tűz, és a vonat kerekei. Kettejük közül ez utóbbi volt alattomosabb, a semmiből hirtelen ott termett vésztjósló, fenyegető csattogással.
- Hasalj le! - üvöltötte Dániel, de ő csak rohant tovább a sínek melletti keskeny ösvényen Balatonfenyves derűs ege alatt, mozdulatváltásra képtelenül. Az iszonyattól lenyűgözve vágtatott a vonat zakatoló kerekei mellett, minek már szele is megcsapta; míg rémült bátyja utol nem érte, és lerántotta magával a földre.
De ami gonoszul félelmetes, az vonzó is. Vagy az életöröm bátorsága az, hogy szembe kell nézni a képzeletet izgató veszéllyel? Mesebeli vándorlegények módjára gyömöszölte zsebeibe - útielemózsia helyett - a kis műanyag babakádat a belevaló pólyással, vagy fogta ölbe szépen felöltöztetett hajasbabáját, és elindult. S mert az óriási vaskaput egyedül nem nyithatta ki, várnia kellett, amíg bejön valaki, aztán kisurrant. Útra kelt a másik világba, ami a sarkon túl kezdődött, és ment egészen a vasútállomásig, hogy órákig gyönyörködjön a szörnyeteg gépekben. Így mozdulatlanul egészen barátságosnak tűntek, és el-eljátszott a gondolattal, hogy felszáll valamelyikre. Vagy átsétált a vasúti felüljáró hídján, ahonnét távolról látszott a város elevensége. Bár a visszavezető útra nem emlékezett, minden föléje hajló felnőtt segítségét elutasította. Így jött létre az a hónapokig tartó hadiállapot, hogy egy-egy megmozdulásakor a fél utca őt kereste a város különböző pontjain.
Harmadik szökése után Apa, aki soha pofon sem ütötte, szíjjal verte el. De ahogy kisírt szemmel a sarokba állították, már csak azt várta, hogy Apa után becsukódjék az ajtó. Azonnal kimászott az ablakon dühből és dacból, és a szomszéd udvar kapuján át távozott - ezúttal babák nélkül. Anya végső tanácstalanságában szíjakkal kötözte az udvarról az ablak rácsaihoz „levegőzni”, és ekkor fordult meg először a világ rendje. Míg ő úgy szipákolt odakint, mint egy száműzött kis állat, a megtestesült Gonosz, a mosogatólevet öntöző szomszédasszony hazaérkezett. Egész udvart betöltő átkait zúdította a lakás mélyén dolgozó Anya fejére, majd konyhájába fordulva hatalmas szelet görögdinnyével tért vissza, és a markába nyomta.
A megszokott világból való kiszakadás terve így füstté vált, más megoldásokat kellett hát találni. Volt kiút: ezentúl varázslók, manók és tündérek népesítették be az egész lakást. És mert a felnőttek úgy próbálták megvédeni ismeretlent kutató vágyaitól, hogy vagy kizárták, vagy bezárták, egyre többet volt egyedül. Bár ez csak durva felszín volt és látszat, hiszen egy-egy angyal mindig meglátogatta. Az ablak rácsain át jöttek, és végét-hosszát nem érően beszélgethettek egymással. Néha ugyan krampusz is leselkedett valamelyik sarokban, de rá nem akart gondolni. Többszöri kívánságára és nagy korholások közepette (”Nem vagy már annyira kislány!”) Anya papírból és selyemből angyalszárnyakat varrt, amit magáraöltött minden egyedüllétekor, hogy illőn fogadhassa láthatatlan vendégeit. Az angyalok nem csak beszélgetni tértek be. Karácsony előtt fügét és szaloncukrot rejtettek a háromajtós ruhásszekrény aljába, a cipők közé. Meglepettségében összekurjantotta az udvar gyerekeit a rácsos ajtón át, és testvériesen megosztotta velük az égi adományt.
Ami néha kizökkentette természetes félálmából, az mindig A férfi volt. Ha bátyja Balázs nevű osztálytársa betévedt hozzájuk, harciasan követelte hófehér köténye azonnali kivasalását, hogy utána elégedetten szemlélhesse magát a tükörben. De a fiúknak nem volt érzékük az ő bájaihoz, bármennyit sündörgött is körülöttük, mindig elzavarták. A kötényhúzás mégis hagyománnyá lett, és ha Dániel szólt, hogy Balázs érkezik, Anya már nyúlt is a vasaló után. Más férfi is volt az életében persze. Bár nem olyan távolságtartóan izgató, mint Balázs. Bátyja legjobb barátja néha elhozta az óvodából délutánonként, amikor a családból senki nem ért rá. Anya egyszer messziről meglátta őket.
- Miért nem fogtad meg a kislány kezét, Misikém? - kérdezte később. – A forgalmas Kossuth-téren jobb vigyázni rá! - Misi egész nyolcéves férfiasságával felhorkant:
- Csak nem fogom meg egy nő kezét?! - Attól fogva nagyobb megbecsüléssel, sőt, már-már érdeklődve szemlélte a fiút. De hiába, az rendületlenül biztonságos maradt. Megvédte a szomszéd gyerekek veréseitől, sőt, egyszer a nagyszájú Mara asszonyra is rákiáltott, pedig annak szájától az egész udvar félt. Lenyújtotta érte kezét, amikor csendben settenkedett a tetőre mászó fiúk után. Megvédte saját bátyjától, ha az kis taknyosnak nevezve húgát melegebb éghajlatra küldte.
- Miért bántod? Ő is ember! - förmedt Dánielre Misi, és ez a mondat még sokáig visszhangzott fülében; elraktározta mint később meggondolandót.
A valóság másutt is beszivárgott. Rosszul érezte magát az óvodában hevenyészve összeválogatott gyerekek között; az itt töltött nap nem volt számára más, mint elszalasztott kísérletek kudarca. Kitalált és megvalósított betegségekkel tartotta távol magát, és amikor mégiscsak ott kellett lennie, félreült valamelyik sarokba és színekre-szagokra fülelt. Az óvodának és a télnek egybefonódóan jellegzetes illatai voltak, de a szavaknak, indulatoknak is megvolt a maguk színvilága, miket ott a sarokban órák hosszat ízlelgetett. Maga választotta kitaszítottságát megerősítette egy véletlen helyzet is, melybe akaratlanul csöppent. Azt tudta jól, hogy a Mikulásnak háza van. Sokszor ment el mellette az óvodai csoport, és a séták alkalmával megfigyelhette a lapostetejű, sokablakos épületet, ahol minden függöny előtt piros csokoládéfigurák sorakoztak. Ez a Mikulás-ház tény volt és természetes valóság. De hogy az Istennek háza van?
Az óvónő sokszor megállt velük a templom előtt, néha keresztet is vetett, és suttogva utánozták őt a gyerekek is mind. Itt lakik Istenke - súgták egymás között, és ebből a tágas egyetértésből most tévedésből szorult ki. Többedszerre már nem bírta magában tartani biztonságos tudását, mellyel talán mégis befurakodhat a közösség melegébe. Félrehúzta a szeplős arcú kisJutkát és felvilágosította:
- Isten igazából nincsen, csak kitalálás, mint a Hófehérke! - De közelálló társai letorkolták és elhúzódtak tőle, majd KisJutka az óvónőhöz fordult, tegyen igazságot. Az nem válaszolt, csak hosszasan végigmérte őt, hogy már egyik lábáról másikra kellett állnia, majd bólintott és mosolyogva magához ölelte KisJutkát, meg a többi tanácstalant. Ezután a gyerekek között még óvatosabb lett, de otthon mindennapos megtérítésekkel ostorozta szüleit.
- Buta vagy! - fakadt ki végülis dühösen Apa.
- Jézust eltemették a földbe, most kukoricacső nől a helyébe - próbálta magyarázni Dániel. Már amikor a rosszhírű szomszédasszony védelmébe vette, támadt egy kis rés a szülei iránti bizalomban, és ez a rés most nőttön-nőtt Isten miatt. Az nem lehet, hogy mindenki tudatlan, csak ők nem - érezte mozdulni gondolatait. Isten kell, hogy legyen, mert mindenki hiszi. És az első kétely, ami az egészséges, biztos világon felfedezte a törésvonalakat, hirtelen elmélyült benne.
Aztán egy kora délutáni napsütésben (vasárnap lehetett talán? Mintha a gyerekkor csupa nyárból és csupa vasárnapból állt volna) dörrenő robaj hallatszott az utca felől. A gyerekcsapattal együtt kirohant a kapuba; hatalmas, csillogó tankszörnyetegek vonultak lassan, méltóságteljesen a Fő utcán a Kossuth tér felé, bennük különös öltözékű katonákkal. A tankoknak csak a hangjuk volt ijesztő, korántsem tűntek olyan félelmetesnek, mint a suhogó kerekű vonatok. Végignézték a kapuból ezt a lassú bemasírozást, hosszan az utcában, majd ahogy a gépek elvesztek a távolban, mindannyian visszatértek az udvarba. Meglepő volt, ahogy az előbb még békésen napozgató felnőttek hirtelen behúzódtak lakásaik zárt ajtaja mögé. Apa és Anya este sokáig fennmaradtak, majd ágyából félálomban hallotta Anya Dánielnek szóló meséjét egy emberről, aki a szegények jótevője. De ebben a mesében nem szerepeltek sem tündérek, sem boszorkányok, így hamar elaludt.
Másnap az óvodában is felbolydult az élet. Az ebéd későn érkezett, és az óvónők nem sokat törődtek az ő korgó gyomrukkal; kis csoportokban lázasan diskuráltak. Ebben a felajzott légkörben a többiek közé ült, és hallgatta, társai hogyan tanítják egymást szokatlan hangzású szavakra. Valami ráragadhatott ezen a délutánon, mert Anyával hazafelé menet az első idegen ruhás katonának szemébe nézett és csengő hangon rákiáltott:
- Pasli damoj! Anya arca elfehéredett, ijedten rántotta meg a kezét, így vonszolta végig őt a Fő utcán. A kemény marok szorításától meghökkenve szaporázta lépteit, de mégsem tudta magában tartani mélységes döbbenetét:
- Mondd anyu, az oroszok is magyarul nevetnek?!
*
Éjszakánként Apa és Anya mintha egyáltalán nem aludtak volna. Vég nélkül morajlott beszélgetésük a konyhából, és egyszer már álmaival birkózva hallotta, ahogy Apa sír. „Nem lehet igaz”, állt belé a félelem, de többé erre sem akart gondolni. Aztán már nem történt semmi: újra sokat volt egyedül. Az angyalok egyre ritkábban látogatták meg, majd végképp elmaradtak. Hogy magány-félelmét elűzze, énekelni kezdett, állva az ajtó mellett, vagy bámulva ki az ablak rácsain. Ügyelt arra, hogy amit énekel az szép legyen, hangos és tiszta, úgy, ahogy az óvodában tanították. Mert azt gondolta, hogy ez a dal is valakinek szól. Mert lehetetlennek tűnt ez a teljes egyedüllét, ez a fizikai magábazártság. Érezte, hogy valaki figyeli, aki védi és minősíti egyszerre; és amíg hangját egyre acélosabbá élezte, nem tudta pontosan eldönteni ki az, aki most méltó szigorúsággal hallgatja énekét. Bátyja híres zenetanára talán, akiről olyan sok szó esett a családban? Vagy még láthatatlanabb és még fentebbi hatalmak? Nem is törődött vele. Csak biztonsággal érezte, hogy valakik őrzik őt, és szívvel-lélekkel énekelt nekik.