Tizenkét éven át féltünk, hogy nem
a saját testünkben térünk nyugovóra esténként.
Pattanásokat rajzolt rájuk az isteni kéz és
mi megtanultunk viszolyogni tőle, aztán dédelgetni is,
de még nem voltunk benne biztosak, hogy a tiéd más,
mint az enyém és legfőképp, hogy nem jár megrovás,
ha más célra hivatott. Most pedig, hogy itt állunk a felismerés
illékony pontján, amikor mindannyian először tudjuk
elkülöníteni és azonosítani azt, ami a miénkké ért
a tizenkét év alatt, most, amikor biztos vagyok benne,
hogy ez a hús csak ezt a parttalan hálát nevelhette, talán
még letagadnám. Még mindig félnék egyedül maradni
ezzel a testtel, a tucatnyi év bizonytalanságával, de
az a tény, hogy mindez tizenkét esztendei,
visszahozhatatlan ártatlanság is volt:
minden maszatos kis kölyökbábot, amiből végre kikeltünk,
rehabilitál.