(ultrahang felvételek)

a napernyőt a téglavörös bérházak közti térre
egy koktél kellős közepébe tűzi, hirtelen körülnéz, a festő,
elmosolyodik, biccent, innen minden szeme vakablaknak tűnik,
a fekete-fehér nyugágy csíkos rabruhaként tapad rá.
egyik képén volt pont ilyen: Csendélet. Párduc és ember.
a koppenhágai ház ablaksorán piros muskátli cserepek,
behajló barkaágak, szipózó szederlevél a gyorsforgalmi út mellett.
az ablakkeret pedig: apró festőállvány, apró vászonról
a nagy összetett szem, az ultrahang egyenként kinéz:
a lombik fákból roppanó leveleket kis csomókba
szedi a festő, tavasszal elsárgult tenyerében pattannak
szét az első kemény rügyek:
ham bekap – mondja a képről néző párduc felé fordulva –
itt az Idő. a völgybe rohanó fekete párduc hátsó lábán
a casio óra csipogni kezd, súlyos csattanással kipereg
a keserű meggy a lomb szájából a földre.
íme hát beindul a Nagy Ventilátor ismét, s minden
nyitva felejtett ablakon át előrebuknak a függönyök.
a festő pedig lepöccinti felgyűrődött száraz
bőrdarabként az előbbi metaforát,
az utolsó idézett mondat előtt terpeszbe áll,
arrébb rúg egy követ,
valaki elmosolyodik valaki biccent.