Hol vagy otthon, a megérkezés szempontjából
lényegtelen. Talán egy nő: átkel a konyha
felszínén, amihez csak nyúl, felsérti mind
a tárgyakat. A küszöbre érve aztán megpihen.
Nem veti ki magából az ajtókeret.

Ez már az ősz, mondja. A türelem évszaka,
a várakozásé. Úgy érint, mint egy gyümölcsöt,
aztán végképp magadra hagy. Hogy egyedül
megérhess, hogy sokáig kívánatos maradj.

A szagok, az eső territórium-jelei segítenek meg
végül. Így leszel elég erős: behozni a székeket,
megtisztítva a teraszt. Lassú hullámokban
vonta ki csapatait a nyár. Kisimítjuk, helyükre
tesszük vesztes zászlóit, a színes vásznakat.

Soha ilyen diadalünnepet. Ne hagyjanak egyedül
ezzel az idegen szóval: haza. Kivel mondanád
akkor együtt, királya s királynője egy be nem
hódolt városnak: add, hogy ne kísértsen többé
álmainkban az, kinek hideg kezéből, hidd el uram,
megennénk mind félig érett gyümölcseidet