Nagy Zsófiával, a Képzőművészeti Egyetem harmadéves, festőszakos (Drozdik-osztály) hallgatójával beszélgettem az epreskerti műteremben, 2008 novemberében

Molnár Eszter: Miért választottad ezt a pályát?
Nagy Zsófi: Úgy történt, hogy keramikusnak kezdtem tanulni az Iparművészeti Egyetemen, már az sem volt egyszerű, hogy miért választottam egyáltalán azt az egyetemet; sokáig előtte földműveléssel szerettem volna foglalkozni, de aztán azt gondoltuk, hogy az nem igazán illik hozzám, talán a közeg miatt. Valószínűleg családi hatás: anyukám képzőművész, apukám pedig építészmérnök, így maradt végül a művészeti pálya, fölvettek az Iparművészetire. Az sem véletlen, hogy a kerámia mellett döntöttem, ez ugyanis természetes dolognak tűnt nekem, hiszen tulajdonképpen ez is a földdel foglalkozik. Az ottani éveim alatt kezdtem el festeni. Nádor Tibor tanított nekünk rajzot meg festést, utóbbit nagyon megszerettem, és akkor döntöttem el, hogy tulajdonképpen a festéssel akarok foglalkozni. Eldöntöttem azt is, hogy át szeretnék jönni ide (a Képzőre - a szerk.). Lejártam ott három évet, de az átjelentkezés nem volt teljes bizonyossággal eldöntve, csak egy hajszál szólt mellette. Végül idejöttem, és azóta még többet festek, mint azelőtt.
M. E.: Mit gondolsz, milyen helyzetben vannak azok, akik ma Magyarországon művészettel foglalkoznak? Nyilván látod a családban is, de hogy képzeled el saját magad ebben a szerepben? Mit fogsz csinálni az egyetem befejezése után?
N. ZS.: Pontosan még nem tudom. Az itteni éveim alatt is folyamatos kérdés számomra, hogy biztosan szeretném-e, vagy van-e egyáltalán értelme annak, hogy ezt csinálnom. Végül arra jutottam, hogy a folyamatos görcsölés helyett inkább be szeretném fejezni az egyetemet, próbálok nem agyalni, inkább a festéssel foglalkozni, nem más, nagy kérdésekkel. Közben tanárszakra is járok, az is teljesen belefér az elképzeléseimbe, hogy gyerekekkel foglalkozzak a későbbiekben.
M. E.: Mi az, ami a leginkább hat rád a művészetben, a művészettörténetből, illetve a mostani korból?
N. ZS.: Művészettörténetből a Magyar Vadak festészete áll hozzám legközelebb, Ziffer Sándor közülük a kedvencem. A magyarok közül a nagyobb festők egy-egy korszaka vonz, az „igazi” Vadaknál (Fauve-oknál) Vlaminck és Derain, az impresszionisták közül például Monet néhány képe.
M. E.: Úgy vettem észre, hogy a most látott képeidben ez a hatás nem jelenik meg, színvilágban főképp nem. Ettől függetlenül nyilván lehetnek fontosak számodra, de te teljesen más úton haladsz.
N. ZS.: Igen, ez furcsa is számomra, de nem is tartom járható útnak azt, hogy másokhoz hasonló dolgokat csináljak,… mindegy, ezt inkább nem is fejtem ki. (nevet) Egyébként nagyon sok törekvésem van a magam festészete terén, amit még nem valósítottam meg. Egyszóval nem azt tartom a legjobbnak a magam számára, amit ők csináltak. Egyelőre itt tartok.
M. E.: Van valami nagy téma, ami foglalkoztat, amivel még nem dolgoztál, de majd mindenképpen meg akarod festeni?
N. ZS.: Ilyen nincs, igazából nem a téma foglalkoztat, hanem a festés, meg a festésmód. A magam részéről azt gondolom, hogy fontos, hogy válasszak ugyan valamit, aminek az ábrázolásával épp foglalkozom, de nem ez a fontos, inkább az, hogy hogyan teszem mindezt. Vagyis oldani szeretném a látványhoz való ragaszkodást, mind formákban, mind színekben.
M. E.: A technikánál maradva: fontosnak tartod, hogy te állítsd elő a vásznat? A színeket mi alapján találod ki, ha fotóról festesz?
N. ZS.: Ha fekete-fehér fényképekről festek, szabadabb marad a színhasználat. A vágyam az, hogy eltávolodjon a valóságostól, viszont visszaadja azt, amiről a kép szól. Persze lehet, hogy ez nem igaz, és sokkal többet lehet meríteni az adott látványból, mint a saját fejemből.
M. E.: Szerintem jó, hogy ezt te találod ki, hogy úgy mondjam, a valóságos és a kitalált arányát te kevered ki. Ellenkező esetben olyan lenne, mintha valaki leírna egy tartalmi regényvázlatot, és a regényíró csak kitöltené szavakkal. Így viszont te írod meg az egész regényt.
N. ZS.: Igen, azt hiszem, igazad van. Így sokkal szabadabban dolgozhatok. Egy mondattal visszatérve arra, hogy mire festek: teljesen magam készítem a vásznat, a keretet, de ennek főképp anyagi vonzata van. Boldogan elfogadnék sok-sok kész vásznat, és akkor ezzel nem kéne foglalkozni.
M. E.: Érdekelne, hogy mi az, amit az egyetem nyújt. Azon kívül az is, hogyan tartanak órákat. Van valami, amit tőlük kapsz…
N. ZS.: Anyagilag?
M. E.: Igen. Felszerelésre, munkaeszközre gondolok.
N. ZS.: Kiss Imrének hívják az anyagmesterünket, ő az iskola számára állít elő és szerez be alapanyagokat. A festőknek kimondottan festéket, feszített vásznat készít, és tőle évente tízezer forint értékben lehet igényelni különféle anyagokat. Ezt egy alkalommal lehet kérni, meg is kapjuk, de ez korántsem annyi, mint amennyit ideális esetben elhasználunk. De ez is sokat jelent, mert a festék, amit készít, nagyon jó minőségű, és a vásznai is kifogástalanok. Csak ha mondjuk az ember alapozott, feszített vásznat kér, abból nagyon keveset kaphat ennyiért.
M. E.: Most beszéljünk a képeidről! Azt látom, hogy a belső érzelemvilágodat nagyon jól meg tudod festeni. Sok embernél azt látjuk, hogy valamit akar mutatni magáról a képeivel, kitalál egy imidzset, és azt erőlteti, de te tényleg magadról beszélsz, akár ezeken a felületeken keresztül is…
N. ZS.: Egyáltalán nem érzékelem ezt magammal kapcsolatban. Ami igazán gondot jelent sokszor a festésben, hogy kitaláljam, hogy mit csináljak, hogy miről szóljon a következő kép. De eddig ez eszembe se jutott.
M. E.: Nekem is most jutott eszembe, mivel tájképeket láttunk, állatokról képeket, cicát és citromot, padlizsántanulmányokat: számomra ezek a te képzeleted „belvilágának” különböző szereplői, legalábbis úgy tűnik, a tájképek esetében is, mintha belső tájak lennének. Amiket nem fotó alapján festesz, vagy ha igen, akkor nagyon átalakítod és redukálod néhány színre, képi elemre.
N. ZS.: Amit mondasz, az szimpatikus, ha tényleg így van, az számomra pozitív, és nem is akarom megváltoztatni. Valóban van, amit előre kitalálok a képeimen, de a többi inkább magától alakul. Arra gondolok, hogy egyes dolgok elfogynak rajtuk, egyre inkább redukálom a képet. Persze lehet, hogy pont az, amit mondtál, hogy nincsen rajta kitalálva minden, az is komolyan közrejátszik.
M. E.: Van egy feltűnően ismétlődő motívumod néhány képeden: egy rézsút futó vonal, ami a kutyát ábrázoló képed esetében egy élénkpiros póráz. Ezt a beemelt vonalat a kép adja (magától jön), vagy előre kitalálod?
N. ZS: Konkrétan ennél a képnél a póráz volt meg, amiről tudtam, hogy benne lesz, és igazából erről szól az egész kép, tehát erről a piros vonalról, ami úgymond komplementere az egész képnek, ami színvilágában zöldes-barnás, tehát a póráz nagyjából át is húzza a képet meg az egész tájat, s a kutyát fogva tartja a színével, a pirossal… (nevet)
M. E.: Mennyire nézelődsz a galériák felé? Az eladással, promócióval foglalkoztál már?
N. ZS.: Nem, egyáltalán nem. Van ugyan pár képem, ami igazán tetszik, de úgy érzem, még nincsen olyan anyagom, amit erre a célra szánnék, vagy ehhez elég lenne.
M. E.: Milyen más művészeti ágak foglalkoztatnak? Merítesz ezekből?
N. ZS.: Meríteni nem nagyon merítek. Fontosnak tartom az irodalmat, főleg a szépirodalmat. Abszolút érdekel még a film. A testvérem filmrendező, így a mozi egész közelről szűrődik be az életembe. Az irodalom terén pedig még nagyon sokat kéne fejlődnöm. Igazából nagy hiányosságokat érzek ma, főleg diákkörökben, hogy nagyon nem tájékozottak más művészeti ágakban. Leginkább a film olyan, amiről tudnak az emberek, de a művészfilmekhez, mai magyar filmekhez nem igazán tudnak hozzászólni. A magam számára viszont nagyon fontosnak tartom, hogy otthon legyek benne, mindegy, hogy képzőművészet vagy bármilyen más művészet legyen az.
M. E.: Nem lehet, hogy azért van ez, mert túl sok program jut kevés időre, így csak arra az egy dologra figyel az ember, ami igazán érdekli?
N. ZS.: Szerintem nem az idő szűkével van a baj. Lehet, hogy mindenkinek más a rangsor: vagy együtt üldögél ugyanazokkal az emberekkel ugyanazon a helyen, vagy elmegy máshová… Egyszóval a tájékozottság az adott korban, főleg egy képzőművész számára, nagyon fontos kéne, hogy legyen. A művészek azok, akiknek kulturális téren vezetniük kéne az embereket… nyilván ez picit túlzás, de így van.
M. E.: Persze, hiszen ők maradnak meg, mint „lenyomat” a korról és tudniuk kell, hogy miben élnek.

M. E.: Hadd kérdezzek valami egészen mást. Számodra fontos egyáltalán, hogy sikeres művész legyél? Nyilván ketté kell választanunk a sikert és a minőséget, hisz attól, hogy valaki sikeres, még nem feltétlenül jó művész, de bármelyikhez, vagy ahhoz, hogy jó művész, vagy ahhoz, hogy sikeres legyél, szerinted mi kell, milyen tulajdonságok?
N. ZS: Többféle válasz lehetséges erre a kérdésre. Az egyik az, hogy saját magadat tudod megfelelőképpen érvényesíteni a világban, vagy a másik verzió (ami nekem sokkal szimpatikusabb), hogy valaki más rád talál, akinek pont az a foglalkozása, hogy művészeket mutat be, egyszóval, hogy valaki fölkarol, egyébként pedig az elsődleges az, hogy legyen benned annyi, amit érdemes megmutatni másoknak, és nagyon fontos, hogy el is higgye magáról az ember, hogy azért valamit tud. Szóval alapvetően fontos a tehetség, és az, hogy higgy magadban, és azt hiszem, hogy a legtöbb embernek szüksége van arra, hogy ezt másoktól is megkapja, azt a bátorítást, hogy jó az, amit csinál. Ha valaki elhiszi, hogy jó, és megfelelően becsületes is hozzá, akkor tudni fogja, hogy neki ezt kell csinálnia, és minden energiáját bele is adja majd ebbe.
M. E.: Ezt a bátorítást kiktől kapod meg? A társaidtól vagy a tanáraidtól?
N.ZS.: Számomra ez a kérdés az, ami folyamatosan elbizonytalanít, lehet, hogy nem is vagyok annyira tehetséges, hogy ezt érdemes lenne csinálni. Mert szerintem csak akkor érdemes csinálni, ha a világnak valami jót adsz, és ha az nem elég jó, akkor inkább ne is csinálja az ember.
M.E.: Köszönöm a beszélgetést.