"Nem tudom, elgondolható-e nagyobb megaláztatás, mint hogy a saját végbelébe töltik bele" (a kolbászos Holger)

Valahogy sokrétűbb borzongásokat képes kicsiholni a nagyérdeműből az emberi mészárszék toposza, mint azt első libabőrözésünkben gondolnánk. A nyilvánvaló belezős slasher-horror és disznóvágós kreténvígjáték végletek között egész világok lapulnak a vászonvoyeur vérmes beltereiben. Kövessetek.

A hentesüzlet világa nagyon is tárgyilagos, mégis allegoriák és elvonatkoztatások tárházát hordozza magában. A morbid "csibehús" akkor is misztérum, amikor nincs misztifikálva. Ember és állat szerkezeti és metabolikus rokonsága, felcserélhetősége, az élő szervezet bestiális evéskényszere, az ember mint hústermék egy mindennaposan megtapasztalt határvonal transzgressziójával érdekesmód ismerős metaforát bolygat meg. A testiség eltárgyiasítása felől pedig többféle haladási irány is követhető.

A dán rendező Anders Thomas Jensen filmjét előszeretettel aposztrofálják úgy, hogy "a dán Delicatessen". Ebben van is valami, ha visszagondolunk a Jeunet-Caro páros egészestés debütálására, végülis az is emberhentelős film, és bármikor újranézhető tacsizacsi nélkül. Előbb is volt vagy tíz-tizenkét évvel, akkor lehetne akár valami remake vagy újraértelmezés ez a Jensen mozi? De nem erről van szó, a témáról simán le lehet húzni még néhány bőrt. Hiába, hogy a legszebb részét már leette Greenaway tolvaja, ugyanis a Zöld hentesek legelején helyére teszi a dolgokat Holger fent idézett okfejtése: a natúr darabolás és filézés közel nem a legfelkavaróbb, ami egy hentesüzletben nap mint nap előfordul.

A Jeunet-Caro filmben irreálisan torz karikatúravilág repíti a pokoli cselekményt a mese-légtér morbidabb szféráiba, és rá is játszanak a mulatságosan bizarr túlzásokra, ahogy az két rajzfilmeshez illik. Jensen viszont végletesen köznapi, szinte már fantáziátlan. Ezzel együtt az egész nem csak, hogy jellegzetesen skandináv, de borzasztóan érdekes is. A Delicatessen szürrealizmusa mellé állítva A zöld hentesek messzemenően realista film, ami önmagában nem nagy mutatvány. Van azonban egyfajta bagatellizáló távolságtartás abban, ahogy ábrázolja az emberi hús árusításának égbe épp, hogy nem kiáltó szörnyűségét, ismerős kisvárosi keretek között és mindenféle morális itélkezés nélkül.

Svend és Bjarne, a két hentes épp úgy pszichologizált figurák és pszichiátriai esetek, mint a film legtöbb szereplője, vagyis mint a rendező legtöbb filmjének szereplői. Empátiát váltanak ki szerencsétlenkedésükkal, szánalmat empátiahiányukkal, és persze nagyokat nevetünk az egész kórkép-panoptikumon, mintha egy szemléletes pszichopatológiai oktatóanyagot kevernének a forgatókönyv sorai közé. A film sokat reflektál is erre, szerepel benne ellenpontozásképp egy agykárosult bolond, plusz viszonylag sokat analizálják magukat és egymást is a sérült lelkű főhősök és többé-kevésbé normálisabb miliőjük.

Svend többször előhozakodik nehéz gyerekkorával, bár ez valahogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatban sikerül neki, és sehogy sem bizonyul használható kifogásnak. Bjarne barátja pedig érzelmileg retardált, kegyetlensége viszont komikus hatású. Az abszurditás jegyében ő viszi a szerelmi szálat is, szíve választottja pedig stílszerűen a templomkerti temetéseknél asszisztál. A Delicatessen hentesének leánya pedig egy munkanélküli bohócba szerelmes, újabb groteszk egybevágás. Mindkét történetben ez az ironikus szerelmi szál emeli fel végül a szerelmesek és a nézők tekintetét az idilli naplemente reményteljes horizontjára. Persze ekkorra már túl vagyunk a kolbász javán.

Holger kolbászmester öreg cimborája, Villumsen tiszteletes maga is kannibál múlttal él együtt, bár ő maga már feldolgozta felesége elfogyasztását, amire "egy repülőgépbaleset" egyetlen túlélőjeként vélhetően rákényszerült. Ez a helyzet maga számos film és legenda toposza, itt pedig bizarr módon épp tovább töpöríti az emberhúsevés problémáját. Az egyházi pásztort kannibálként is követi a nyája, megbecsült tagja a társadalomnak, szinte magától értetődő, hogy a tiszteletes megette élete párját, és erről beszél, sőt örül is neki. A maga spiritiszta hobbikertész esztétikájával rendesen ellehetetleníti a kannibál jellem morális stigmatizálását, kivált az imádott neje iránti érzékeny nosztalgiájával.

A normális és nem-normális határvonalait is alaposan megviseli A zöld hentesek. Svend és Bjarne komikus fazonok, fehér köpenyes bohócpáros a hentespult mögött: Bjarne szájából közönyösen lóg az aznapi akárhanyadik joint, Sven fényes, izzadt ábrázatán frusztrált kényszeres neurózisok parádéznak fel-alá. Amennyire ez két lelkiismeretlen őrült taszító és idegenszerű lehetne, mégis olyan szituációk adódnak sorra, ahol kattant reakcióikkal gyakran nem csak röhögést, de együttérzést és helyeslést is kiváltanak a nézőből, pedig mi közben valamiféle ősbűnt látunk kibontakozni. Egyrészt szerethető, sérült emberek az elkövetők, másrészt meglehetősen pszichopata-gyanús minden egyes normális szereplő is. Ami tovább könnyíti nehéz lelkiismeretünket, az a véletlenekre épülő cselekmény. Minden olyan abszurd, mint a való életben, csak sokkal súlyosabb, sokkal könnyebb is rajta nevetni.



De grønne slagtere / A zöld hentesek

r.: Anders Thomas Jensen