Mit lehet írni egy divatosan egzotikus, Nobel-díjas, „keleti” íróról, akit a szakma Kafkához, Marquez-hez, Calvino-hoz hasonlít? Tulajdonképpen semmit. Elég feltüntetni a borítón a díjazás évszámát, a fülszövegben elszórni egy-két hangzatos párhuzamot, és párbeszédnek vagy kritikának már nem marad hely. Elmarasztalni kár, dicsérni meg nem szerencsés. Mivel azonban Pamuk esetében a kötelezően túlzó kiadói dicshimnuszok nagy része megállja a helyét, érdemes közelebbről szemügyre venni prózai munkásságát.

Orhan Pamuk Isztambulban született. Abban a városban, amely hidat képez két világ között, egyszerre őrzi a keleti egzotikumot és nyit kaput a nyugati „fejlődésre”. Ez az átmenetiség meghatározó Pamuk szövegeiben. Szereplői valódi identitásuk titkát kutatják, egy jelet, amely elárulja, hogy hova tartoznak és mit remélhetnek. Egész életüket a nagy titok nyomainak kutatása teszi ki, fáradtságot nem ismerve keresik önmaguk elveszettnek hitt lényegét, abban a reményben, hogy ha megtalálják, választ kapnak kérdéseikre. Mire azonban közel kerülnének a cél értelmetlenségének felismeréséhez, vagyis képesek lennének megérteni, hogy az igazi identitás a keresés folyamatának eredménye, és nem egy titkos lényegiség, addigra elgyengülnek, elveszítik érdeklődésüket és feladják a küzdelmet.

Mintha Pamuk minden története, a történetek utáni vágy elbeszélése lenne, hiszen az azonossághoz a másság megértésén, vagyis mások történeteinek elfogadásán keresztül vezet az út. A megalkotott személyiségek a mesékben lelhetnek önmagukra. De ugyanígy a városok, országok és nemzetek is csak a másik befogadását, a sajátjuktól különböző történet megértését követően tehetnek szert azonosságtudatra. Mivel a tradíciók, világnézetek és vallások ellentétei Pamuknál a mindennapok részét képezik, megjelenítésük egyáltalán nem idealizált. A politikai gyilkosságok elkövetői nem az ideák szférájában eresztenek golyót a hazaárulónak titulált tárcaíróba, a fenyegetés valódi, az ellentétek hitelesek. Az identitás keresése ezért nem válhat egyértelműen pozitív folyamattá, mert a múlt történeteiben gyökerező gyűlölet és harag árnyékot vet a másik elfogadásának aktusára. Emiatt az oly nagyon vágyott azonosulás, saját magunk megértése éppen az igyekezet következtében hiúsul meg. Minél intenzívebben kutatjuk önmagunk lényegét, annál erőteljesebben nyomjuk el a másik éledező öntudatát.

A Fekete könyv Orhan Pamuk filozófiájának kvintesszenciája. A történetek sűrű szövetében eltűnt felesége után kutató Galip, önmagában teremti újra egy város (és azon keresztül egy világ) történelmét és folytonos identitásválságát. Miközben Rüyát keresi, egyre jobban elmélyed saját történeteinek vizsgálatában. Az emlékek felidézése újabb és újabb elbeszélést eredményez, amelyek további történetekhez vezetnek, azok újfent emlékeket ébresztenek, amik megint csak történetekre bomlanak, és így tovább a végtelenségig. Ráadásul Galip a nyomozásban csak magára számíthat, családja elől Rüya szökését – többek közt a nő rövid búcsúlevelében írtak miatt – eltitkolja, a rendőrség az ügy intimitása miatt nem jöhet szóba, egyetlen szövetségese a híres tárcaíró, Celâl lehetne, aki közeli rokonuk révén jól ismeri az asszonyt. Csakhogy Rüya valószínűleg éppen Celâlnál bujkál. A középkorú újságíró pedig, hírneve és a nézeteit elítélő szélsőségesek miatt ugyancsak folyamatos „szökésre” kényszerül. Így Galip elkeseredetten a múlt szerteágazó történeteibe menekül. Kezdeti lendülete és racionális gondolkodása idővel mániákus jelértelmezéssé fokozódik. Mindenben valami másnak a jelét látja, minden betűvé, szöveggé válik a számára, aminek a megfejtésével talán közelebb kerülhet felesége nyomaihoz. A keresőn elhatalmasodó „őrület” következtében a szövegben elszaporodnak az egymást keresztező történetek és a múlt tanulságait a jövő lehetséges eseményeire vonatkoztatott magyarázatok.

A könyv két, kezdetben jól elkülöníthető részre oszlik. Minden páratlan fejezet Galip egyre kilátástalanabb kutatásának elbeszélése, a páros fejezetekben pedig Celâl tárcáit olvashatjuk. A két narratíva eleinte élesen elválik egymástól, a cikkekben felbukkanó helyszínek és személyek Galip világának marginális eseményeihez kötődnek csupán. Ahogy azonban a nyomozás túlnő a személyes tragédiákon, megváltozik a párhuzamosan futó szövegrészek funkciója és egymáshoz való viszonya. Mivel a detektívregények gyomorszorító izgalmát Pamuk a szövegek posztmodern értelmezésén túl a cselekmény földhözragadt dimenzióiban is sikeresen megidézi, a fejezetek intertextualitására a történések ismertetése nélkül hivatkozom. Az utalások és különféle jelek szerkezete egyre nyilvánvalóbb hasonlóságokat mutat a műfajilag még mindig elkülönülő részekben. Miután Galip elveszíti saját, addig stabilnak hitt identitását, a szövegek és szerzőik feloldódnak egy közös elbeszélésben, visszamenőleg megkérdőjelezve a különbözés létjogosultságát.

Orhan Pamuk a történetek szerelmese. A Fekete könyv pedig ennek megfelelően egy mágikus enciklopédia, az elbeszélések, mesék, visszaemlékezések, mítoszok és víziók enciklopédiája. Akármilyen módon olvassuk történetekbe és azok értelmezésén át újabb történetekbe ütközünk. Minden abszolútnak felfogott igazság, az önazonosságtól kezdve a házastársi hűségig csupán elbeszélések, szerteágazó emlékek összessége. A mágikus realizmusnak nevezett írásmód hagyományaihoz híven, Pamuk az értelmezésekben megbúvó igazsághoz hasonlóan a történetekkel ábrázolt időt is részekre bontja. Ily módon a linearitást nélkülöző idő a szöveg terében szóródik szét, vagyis egyszerre utal az állandóságra és a változékonyságra. Ez az emlékek megidézésnek aktusában a folyamatosan jelen lévő múlt kiemelt szerepét jelenti. A múlt történetei egyre szorosabban ölelik körül Galipot, a keresés az emlékek megfelelő olvasásává válik, feleségének eltűnése felett érzett bánata pedig szépen lassan a saját elveszített, majd valaki más történeteiben újra meglelt személyisége feletti örömmé változik. De a korábban már említett ellentmondások miatt a másikban való önmegértés Pamuk szövegeiben sosem lehet teljes. Ennek megfelelően Galip sem valósíthatja meg álmát, a tragédia elkerülhetetlen.

A Fekete könyv egy nagy fegyelemmel és odaadással egységes szöveggé írt elbeszélés-folyam, amely nem utolsó sorban a remek magyar fordításnak köszönhetően jóval több egy egyszerű olvasmányélménynél. Orhan Pamuk nagyszerűen keveri a textuális izgalmat a klasszikus detektívregények feszültségével, így a szöveg egyszerre több elvárásnak is megfelel. A megértés történetének elbeszélése pedig lehetővé teszi, hogy mindenki meglelje a szövegben a saját szerteágazó emlékeinek történetét.