Úgy tűnik a Coen-fivérek hiába szembesítik a nézőket újra és újra az álomgyár kifulladt eszköztárának reménytelenségével, Hollywood (és közönsége) mindannyiszor keblére öleli a renitens testvérpárt. Filmjeik rendre szembe mennek az uralkodó trendekkel, bevétel tekintetében mégis képesek versenyre kelni a legnagyobb produkciókkal is. A Nem vénnek való vidék díjazása pedig jelezte, hogy a hivatalos kritika képes önkritikát gyakorolni. Bár az, hogy hosszú idő után végre egy valóban értékelhető alkotás kapta a legjobb filmnek járó szobrocskát, még nem bizonyítja, hogy a legfelsőbb körökben is kanonizálták Coenéket. Azt gondolom, a helyzet ennél komplikáltabb. A milliárdos blockbustereket futószalagon szállító iparosok mellett talán szükség van olyan mesterekre, akik nem szálltak el még nagyon, de azért lehet velük büszkélkedni, hogy lám, valódi művészi teljesítményre is képesek vagyunk. A Coen-fivérek pedig minden kritériumnak megfelelnek. Sorozatban gyártják a közérthető, mégis kellően nyakatekert történeteiket, amelyekben mindenből van egy pici, amire ráharaphat a közönség, de sosem lépik át a mainstream határait. Nem művészkednek öncélúan, ugyanakkor sosem szürkülnek bele a csábítóan egységes környezetbe. Külön filmes kategóriát hoztak létre saját maguk számára, amely éppen annyira engedi szabadon a fantáziájukat, hogy a végtermék minden felforgató szándék ellenére is befogadható legyen.

Groteszk történeteiket mindig vissza lehet vezetni egy viszonylag egyszerű narratívára. Ez a lineáris vezérfonal nem engedi elszakadni a filmet a befogadók korlátozott valóságától, vagyis azon elvárások összességétől, amelyek meghatározzák egy alkotás általános fogadtatását. Túlzott közérthetőségtől azért így sem kell tartani, a könnyen megfejthető jelzések nem válnak egyértelmű megfeleltetésekké, a nézőnek alaposan meg kell dolgoznia az értelmezésért, de az eredmény minden esetben garantált. Ebben a kiismerhetőnek tűnő rendszerben az igazi művészi teljesítmény az önismétlés elkerülése. A jól bevált recept szerint készülő filmeknek ugyanis úgy kell állandóságot sugározniuk, hogy folyamatos változásban vannak. Azt hiszem, a Coen-fivérek zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy kevés kivételtől eltekintve képesek voltak mindig önmagukat adva megújulni.

Ilyen felvezetés után mi más következhetne, mint az Égető bizonyíték (Burn After Reading) egekig magasztalása, ami egyrészt alátámasztaná a fent vázolt értékítéletet, másrészt megkönnyítené az életét nézőnek, kritikusnak egyaránt. De ahogy a teljes életmű, úgy a legfrissebb alkotás sem problémamentes. Gyengébbre sikerült filmjeik nagy erénye, hogy az összhatás képes feledtetni a laposabb részek unalmát. Ez alól talán csak a Betörő az albérlőm (The Ladykillers) jelent kivételt, ahol a röhejességig fokozott bohóckodás a szigorú történetkezelés ellenére sem teremt egységet. De például A nagy ugrás (The Hudsucker Proxy) vagy az Ó, testvér merre visz az utad (O Brother, Where Art Thou?) esetében a részletek tökéletlensége feloldódik a film egészében. A mívesen kivitelezett narratíva ugyanis a tökéletesség, de legalábbis a lezártság, a teljesség illúzióját kelti. Ebben az értelmezői környezetben pedig az apró hiányosságoknak alig marad hely, minden indokolatlanság, manír vagy klisé a végeredmény integráns részévé válik. Az Égető bizonyíték azonban mintha éppen az ellenkezőjére játszana rá, és a részletek végtelen gazdagságából kívánná összeállítani a többé-kevésbé egységes történetet. Amíg korábban a kisszerű élethelyzetekből adódó nevetséges semmiségek összjátéka alkotta a filmek narratív struktúráját, addig most a minden katarzistól és konklúziótól mentes történet banalitását a részletek felfokozott gazdagságával érik el a szerzők. A film egymásba fonódó, mégis elszigetelt történései az egész felől nézve nem jelentenek semmit, megpróbálhatjuk ugyan összerakosgatni az eseményeket, a zárszó egyértelművé teszi, hogy az elmúlt bő másfél óra alatt az égvilágon semmi nem történt. De a részletek már-már fájóan mesteri megalkotása mégis a történet egységességének illúzióját kelti.

A kicsinyes sztori tovább erősíti a töredékesség érzését. Korábban is szembesülhettünk nagyravágyó balfékek sikertelen kitörési kísérletének tragédiájával (Fargo), vagy a körülmények áldozatává váló, középszerűségükben is elragadó szerencsétlenek komédiájával (A nagy Lebowski). De ezekben az esetekben a kisszerűség részletes ábrázolása célszerűnek tűnt, vagyis az epizódok nem keltek önálló életre, és nem zárultak magukba. Az Égető bizonyíték remekül kidolgozott részletei azonban nem mutatnak túl önmagukon, ellehetetlenítve a film egésze felől történő értelmezésüket. Így az események tragédiája és a karakterek komédiája közti távolság minimálisra csökken, és épp a korábban a Coen-fivérek védjegyének tekintett felzaklató ellentmondásosság vész el. Nem lehet együtt érezni az elbukó szereplőkkel, mert személyes tragédiájuk csupán az aktuális epizódra korlátozódik.

A plasztikai műtétről álmodozó Linda (Frances McDormand) ugyan még a hazaárulástól sem riad vissza, hogy tervét megvalósítsa, de az ostoba igyekezet és a kivitelezés közti szakadék értelmét veszti a lezárás mindent feloldó gesztusában. Nem nevezhető emiatt igazi történetnek a műtétre szánt pénz körüli hercehurca, ahogyan a házasságszédelgő párocskák kínos leleplezései és a nemzetbiztonsági üggyé duzzadó zsarolási ügy sem. A mindenható CIA ügynök világossá teszi, hogy a történteknek semmi nyoma nem marad, nincs motiváció, nincs elkövető, de még tanulság se nagyon.

Talán nem véletlen, hogy a Coen-filmek legerősebb szereplőgárdája állt össze erre a produkcióra, hiszen a különálló kis epizódokban minden színész főszereplővé válhat. A karakteres arcokat felváltották a karakteres nevek. Steve Buscemi (Fargo, A nagy Lebowski), John Torturro vagy John Goodman (A nagy Lebowski, Barton Fink, Ó, testvér merre visz az utad?) után most Brad Pitt, George Clooney és John Malkovich került terítékre (igaz Clooney-nak ez már a harmadik filmje Coenékkel). Ez persze nem jelenti azt, hogy a film önmagában a hírnév esztétikai minőségére szorulna, vagyis a gyenge alapanyagból formált közepes végterméket a sztároknak kéne eladniuk. Erről szó sincs. Az Égető bizonyíték minden korábban felhozott érv ellenére nagyszerű film, de a szereplők referenciái ettől függetlenül rányomják bélyegüket az epizódok megítélésére. Nem lehet Brad Pitt figuráját a sztori részeként kezelni anélkül, hogy ne ugrana be folyton a hős archetípusának paródiája. Mintha a karakterek önmagukat és önmaguk szándékosan túlzó paródiáját játszanák egyszerre. George Clooney ostoba nőcsábászként, a saját lehetőségeit meghaladni vágyó kisember figuráján keresztül utal a szívtipró karakter kliséire. John Malkovich – akit egészen a fináléig egyfajta külső pontként, az ostobasággal szembeállított racionális, mégis elbukó hősként érzékelhettünk – pedig a saját piperkőc trágárságát feszíti az elviselhetetlenségig. Ez azonban mind semmit sem érne a női szereplők nélkül. Tilda Swinton és a korábban már említett Frances McDormand játéka teremti meg ugyanis a film félelmetesen valószerű légkörét. A kicsinyes és gonosz gyermekorvos (Swinton) az egyetlen, aki ismeri a saját korlátait, ésszerűen és megfontoltan cselekszik, és bár az eseményeket végső soron ő indítja el, sikerül kimaradnia mindenből. Linda (McDormand) pedig olyan bájosan együgyű, olyan határtalanul vágyik a jobb, teljesebb életre, hogy figurája és az aköré teremtett világ nevetségességében is hitelesnek tűnik.

Az Égető bizonyíték mégsem a színészi jelenlét, hanem a megújulás lehetőségének felvetése miatt válik igazán különleges filmmé. Coenék A nagy Lebowski után készült filmjeikben gyakran az ironikus utalások ellenére sem tudták elkerülni az önismétlést, és a megfáradt, sematikussá váló helyzetek elveszítették jellegzetesen abszurd hangvételüket. Ez a folyamat a Betörő az albérlőmben teljesedett ki. A Nem vénnek való vidék készítésekor aztán képesek voltak úgy felhasználni a jól bevált eszközöket, hogy a végeredmény minden ismerős fordulat ellenére is meglepően frissnek hatott. Viszont semmi újat nem hozott. Amíg korai filmjeik (Véresen egyszerű, A halál keresztútján) kliséire nagyszerűen játszottak rá a későbbi alkotások során (Barton Fink, A nagy ugrás, Fargo), megőrizve valamit azok szellemiségéből és képi világából, mégis radikálisan megújítva filmes elbeszéléseik nyelvét, addig a visszautalások és stílusparódiák (film noir, kaland- és romantikus film, thriller) egy idő után kizárólag az állandóságot jelképezték, és csupán az aktuális történet díszítőelemeit gazdagították. Az Égető bizonyítékkal azonban sikerült minden megfáradt sémát levetkőzve visszanyúlniuk a klasszikus alkotásokhoz, sőt, a nagy amerikai paranoia szatirikus ábrázolása új színt hozott a Coen-fivérek hermetikus világába. De a legfontosabb mégis az, hogy a banalitást a történet szintjére emelték. A nevetséges kisszerűség immár nem csak a különálló epizódok sajátja, hanem az egész filmmé. A történetet összefoglaló külső figura – ezúttal egy CIA ügynök – már nem képes megmagyarázni az eseményeket. Nincs tanulság, ami történt, annak semmi értelme.



Burn After Reading/ Égető bizonyíték

r.: Joel & Ethan Coen