Csontkeretes okuláréban bucskáznak fel-alá A hülyéje szereplői az Örkény Színházban. Pontosabban csak a férfiak. A nők, akik Feydeau komédiájának mozgatórugói ragyogóan elboldogulnak szemüveg nélkül is. Vagy mégsem?

Georges Feydeau azon kevés szerencsések közé tartozik, akik egészen korán – még az elemiben – eldöntik, hogy mi az életcéljuk, és azt véghez is viszik. A kocaíró apuka gyermeke első próbálkozására kijelentette, hogy a gyerek zseni, s hogy ne kelljen megerőltetnie magát, nem íratta meg vele a házi feladatot. Innentől kezdve Feydeau sorsa megpecsételődött: azért írt, hogy dolgoznia ne kelljen, naphosszat ült kávéházakban, mulatókban, figyelte és fülelte az embereket, s egyszerűen megírta, amit látott és hallott.

Persze nem lett volna zseniális, ha ilyen szimplán megoldotta volna a dolgot. Darabjainak hajtóereje a menekülés valakihez vagy valaki/valami elől. A hülyéje esetén is ez a recept: adott egy mintaházasság: dögunalmas hétköznapok, az asszony a piperére, a férj a híres festők testvéreire szakosodott. Valentin azonban Londonban ennél sokkal izgalmasabb életet él: „üzleti útjain” Maggie, az enyhén nimfomán angol háziasszony szolgáltat plusz élményt, aki viszont még a csatornán is képes átjönni egy kis extra szolgáltatásért, amivel aztán ördögi kört indít el, amelyben a megcsalás és megcsalatás, a menekülés és az üldözés játssza a központi szerepet.

Persze nem árt, ha valaki lökdösi Madame Pontagnac-ot a megcsalás felé: egyik – természetesen házas – rajongója, Rédillon addig ügyeskedik – valójában ügyetlenkedik –, amíg Lucienne behódol a tényeknek, és kész kockáztatni az in flagrantit is. Sőt. Kiprovokálja.

Az Örkényben Izsák Lili minden szereplőt egy-egy alapszínbe öltöztet: Lucienne-t hófehérbe; férjét, a teljesen érdektelen, pipogya Valentint galambszürkébe; Pontagnacot kanárisárgába – talán nem véletlen kacsintás ez Shakespeare Vízkeresztje ott is Malvolio figurája felé –; Rédillont, a számító, férfiúi erejét burgundi bor és tojás egyvelegével kondicionáló dögöt királykékbe, feleségét, a pattogós, bosszulni kész Madame Pontagnacot tűzoltóvörösbe; Soldignacot, Maggie férjét jelentéktelen, de divatos világoskékbe, Maggie-t dögös bőrbe bújtatja; Armandine-t, az üzletszerű kéjelgést élvezettel űző hajadont pedig a klasszikus feketében látjuk. És persze ott vannak barnáék: a kiszuperált katonatiszt és töksüket felesége, Monsieur és Madame Pinchard.

Szintén Izsák Lili tervezte a remek díszletet: retro-barna, műfa burkolat öleli körül a ’60-as évek divatját idéző, trendi bútorokat. A járásokat két oldalon kétszárnyú lengőajtók szolgáltatják: a kavalkád szereplői ki-be járnak, egyetlen nagy átjáróház látható a színen, így nincs szükség a díszlet megváltoztatására: a kellékek jelzik a helyszínváltozást, a lengőajtók pedig szimbolikus térbe helyezik a történéseket. A ’60-as évek hangulatát idézik az ajtók alumínium fogói is, amelyek oly’ kedveltek voltak például a kor panelépítési rohamjának végtermékeinél, vagy a szocialista tömbben gombamód szaporodó kórházakban, könyvtárakban vagy randa lakótelepi iskolákban is. A férfiak öltönyei az időtlenségbe, a nők kosztümjei – pláne biliszerű kalpagjai – viszont újfent a ’60-es évek elejére tolják a történetet, Hamvai Kornél modernizált fordítása pedig maivá teszi a darabot.

A színpadfenéken is nézők ülnek, belénk sulykolva a színház=tükör agyonismételt alapigazságát. Mi ülünk ott is, sőt, mi vagyunk a kettéosztott nézőtér között, mi vergődünk szerelmi vágytól és elutasítástól szenvedve, mi űzzük egymást, és mi űzetünk egymás által a szerelembe avagy kétségbeesésbe, ahogy éppen a viharos ritmusú előadás engedi. Ugyanakkor Mácsai Pál rendezése nem didaktikus: adottak az alapanyagok ahhoz, hogy a néző maga dolgozzon a készterméken: egy ragyogóan kivitelezett, dinamikájában átgondolt, mégis minden pillanatában az adott közönségre koncentráló előadást látunk, amelynek sikere nagyban függ a színészek érzékenységétől és napi koncentráltságától. Ez persze igaz minden előadásra, de Feydeau-vígjátékokra fokozottan érvényes. Mácsai rendezése néhol cirkuszi hangulatot teremt. Ezt hangsúlyozandó a szokásos kifelé beszélések – melyek megkettőzve néha túlzásnak tűnnek – mellett még egyéb zargatásoknak is ki vagyunk téve: Pontagnac az első sorok nézői közül választ ki valakit csajozásra, Rédillon a földszint sorai közé szórja szolgálatkészsége jeléül a névjegykártyáit: hölgyek, akinek szüksége van…

Érdemes megfigyelni a nézőket a harmadik felvonás előtt: a színpadon az öreg háziszolga játssza végig a szokásos napi szertartást, amely akár bohóctréfának is felfogható: kézben bögre, bögre le a földre, frakk fecskefarka hátra, leülés, hajolás bögre felé, amely messze van, bögre felemelése, leülés, frakk fecskefarkára, bögre le a földre, s innentől elölről ismétlődik az egész. A nézők nem értik az egészet: benn felejtett személyzet? Ott hagyott szereplő? Az értetlenséget növeli, hogy a maszk, szakáll, paróka alatt lassan felismerhetjük Pogány Juditot, aki aztán elfeledteti velünk, hogy csak a harmadik felvonásra került játékba.

Előtte pontosan megkoreografált zűrzavarban keverednek férfiak, nők, szolgák, kalapok, kesztyűk, nem véletlen, hogy koreográfus is közreműködik az előadásban. Fejes Kittynek nem kevés dolga akad a kissé elhanyagolt mozgáskultúrájú társulattal. Kondíció tekintetében Debreczeny Csaba és Polgár Csaba kapja a legnagyobb kihívást: egyik legelső közös jelenetükben szinte elviselhetetlen hosszú, Káma-szútrát meghazudtoló sorban kérkednek képességeikkel, egy-egy párnát alkalmazva A NŐ – Lucienne – helyettesítésére.

Magasan kezd tehát az előadás, már az elején próbára teszik rekeszizmainkat, s ebben Hamvai Kornél nem kevés segítségére van a társulatnak. Nehéz egyenletesen magasan tartani a produkciót, de ez majdnem maradéktalanul sikerül: szinte észre sem vesszük, hogy majdnem fél 11-re van vége az előadásnak, sőt, a szünetben sem nagyon van kedvünk az órát nézni. Ebben az is segít, hogy a történet egyre képtelenebb események mentén halad, de kétségtelen, hogy nagy a teher a színészeken. Sok-sok év profizmusa van Csuja Imre és Kerekes Éva kettősében. Kerekest például első pillanatra meg sem ismerjük: a középkorúságában is öregként viselkedő, takaró alá pukizó, horkoló, töksüket asszony szerepében tökéletes illúziót ad, jelentéktelensége csak a hirtelen az ágyába „pottyant” férfi láttára tűnik el, ekkor egyből ki akarja használni a szerencséjét. Csuja lassú, kimért mozdulatai mögött ott a katonatiszt pattogóssága, amely bármikor képes kitörni. Félig csukott szájú, orrhangú, Kerekes háta mögött kivitelezett széptevései ritkán hangzanak el, de akkor elemi erővel hatnak a rekeszizmokra. Széles László első megjelenésével megalapozza a figurát: tepsifogó kesztyűben lép színre, pipogya férj látszatát keltve, aki csak véletlenül lép félre, s nem is tudja, milyen nagy terhet vesz ezzel a vállára. Kerekes Viktória Lucienne-je hosszúlábú botsáskaként uralkodik el férjén, mosolygós gyilkos, aki egy szemvillanással képes embereket tönkretenni. Hűtlenségét mintegy elkeseredésében követi el: képtelen elfogadni, hogy ez a semmilyen férfi képes becsapni őt, az álomasszonyt. A háromszög – valójában persze számolhatatlanul sok szög van itt – harmadik csúcsában Takács Nóra Diána áll, aki jó érzékkel egyensúlyoz a végzet asszonya és a trampli között. Alkatából adódóan inkább komika, s első hivatalos évadjában meg is mutatja, hogy kell ezt csinálni. Le a kalappal.
Kónya Orsolya








A hülyéje

ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ előadása

Író: Georges Feydeau

Fordító: Hamvai Kornél

Rendező: Mácsai Pál

Színész:

Lucienne - Kerekes Viktória

Pontagnac - Debreczeny Csaba

Vatelin - Széles László

Rédillon - Polgár Csaba

Mme Pontagnac - Bíró Krisztina

Maggie - Takács Nóra Diána

Soldignac - Máthé Zsolt

Armandine - Hámori Gabriella

Pinchard - Csuja Imre

Mme Pinchard - Kerekes Éva

Gérome - Pogány Judit

Victor - Mohai Tamás

Clara - Ruzsik Katalin

Felügyelő - Baksa Imre

Díszlet: Izsák Lili

Jelmez: Izsák Lili

Zene: Lázár Zsigmond

Zenész: Tömösközi László, Schlanger Tamás

Mozgás: Fejes Kitty

Dramaturg: Gáspár Ildikó

Szcenikus: Kövesy Károly

Ügyelő: Héricz Anna

Súgó: Jánoska Zsuzsa

Asszisztens: Érdi Ariadné