Kovács Beáta:
A Mester és Margarita (Nemzeti Színház)
Bulgakov Mester és Margaritája 2005 áprilisa óta szerepel a Nemzeti Színház repertoárjában, a közönség érdeklődése pedig azóta sem lanyhul. Egy ilyen kaliberű mű színpadra állítása komoly feladat, hiszen magát a regény cselekményét is dramatizálni kell, a narráció hiányát pedig csak a párbeszédek, a színészi játék és díszlet pótolhatja. A feladat összetett, komoly koncepciót igényel, ám pont ezért sok hibára lehetőséget is ad.
A díszlet és a látvány megteremtette a bulgakovi sejtelmes atmoszférát, az orosz metróállomás – még ha a regényben több különböző városrész, lakás szerepelt is – kitűnő hátteret nyújtott a darab cselekményének. Nyilvánvaló, hogy a színház sokkal kevesebb eszközzel operálhat, mint egy regény vagy egy film, de a Nemzeti technikai és anyagi adottságai megfelelőek lehetnek a jó előadás megteremtéséhez. A színpad két oldalán magasból lógó kivetítők érdekes játékra adtak lehetőséget: a rendező megtalálta a legjobb módot a Pilátus-jelenetek és a regény „jelenének” összefűzésére, a kivetítőkre az „elképzelt” múltat vetítve. A színpad hátterében játszódó jeruzsálemi jeleneteket a közönség a modern kor elvárásaihoz igazodva élő adásban követhette végig. Ahogy a darab előrehaladt, úgy nyílt ki ez az elképzelt – vagy akár valós – régmúlt is a publikum számára, egyre közelebb hozván a történetet fizikai értelemben is. A darab végére a moszkvai metró eltűnt, megjelent helyette először Jeruzsálem, majd pedig a Wolandtól kapott „paradicsom”, melyet a Mester és Margarita kiérdemelt. A helyszín-váltásokra, a fényekre, a zenei aláfestésre, a színpadi technika kihasználtságára nem lehet panasz, bár sokaknak talán furcsa volt a modern és a jó pár évtizeddel ezelőtti orosz-kommunista világot idéző hangulatok keverése, ami mind a jelmezekben, mind a díszletben jelen volt. Míg az egyik pillanatban egy romos moszkvai félszuterén jelent meg, a következő jelenetben már Hella szolgáltatta az (orosz) kereskedelmi tévékből jól ismert, playbackre vonagló, énekes-előadónak hívott nő műsorát. A rendezői koncepció így néhol kissé hirtelen váltásokat eredményezett, de összességében ezek nem jelentettek problémát, nem akasztották meg a darabot, bár előfordult, hogy a történet szempontjából kevésbé fontos eseményeket a rendező más közegbe helyezett.
Ezen módosítások egyike a moszkvai-oroszországi helyszínek „önkényes” megváltoztatása volt, mely egy kissé kellemetlen, oda nem illő jelenetben csúcsosodott ki. A regényben, midőn Sztyopa Lihogyejevet Azazello „kiakolbólintja Moszkvából”, Jaltán tér magához. Ez a jelenet a színpadon azonban másként ért véget, és a közönség nagy része hallhatóan megrökönyödött, hiszen a jó Lihogyejev a Lágymányosi hídon tért magához, a már megszokott kivetítőkön keresztül láthattuk, ahogy bamba arcot vágva tudakolja egy „véletlenül” arra járó hölgytől, hogy merre is van jelen pillanatban. A rendező talán arra gondolhatott, mennyire bájos jelenet kerekedhet ebből, ha a moszkvai utazás Budapesten ér véget, ám a hölgy látható esetlensége a kamera előtt, no meg az elbagatellizált jelenet összességében csak az addig aprólékosan felépített igazi „orosz hangulatnak” adott egy nagy pofont.
Ehhez hasonló eset volt, mikor Wolandék a színház büféjében történt randalírozás után – melyet ismét élő egyenes adásban vetítettek – masíroztak be a színpadra természetesen a közönség sorai között átvágva, ám itt sem volt egyértelművé téve a funkció, így leginkább egy levegőben lógó, hatásvadász húzásként lehetett elkönyvelni.
A legnagyobb problémát azonban mégsem ezek a jelenetek okozták, sokkal inkább egy olyan hiba, melyet az elmúlt 3 év előadásai alatt már bőven észlelni kellet volna, mi több, fénysebességgel kijavítani, mert lássuk be, az, hogy a díszpáholyból a párbeszédek fele nem, vagy csak alig hallható, egy profi, nemzeti színházban megengedhetetlen amatőr hiba. És bizony nem egy színészóriásunk beszélt olyan halkan a színpadon, hogy még fülelve sem lehetett kivenni a mondandóját, ami jelentősen befolyásolt a darab végső megítélésében is, Garas Dezső (Berlioz) például hosszú évtizedek színpadi gyakorlatával sem tudta orgánumát megfelelően használni. Ugyanakkor a zenei aláfestés és a Pilátus-jelenetek kezdeti szeparáltsága megkövetelte a profi hangosítást, ezért is tűnik érthetetlennek, hogy miért nem tudták az egész darabot megoldani megfelelő mikrofonozással, ha egyszer a technika és a szakember is rendelkezésre állt.
A másik komoly problémát a színészgárda okozta. Míg a szereplők egyik fele a lehető legtökéletesebb választásnak tűnt, a másik oldallal bizony komoly gondok akadtak. Benedek Miklós Pilátusa szemernyi kívánnivalót sem hagyott maga után, hitelesen volt jelen a színpadon, egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepből, láthatóan nem csak megértette, de át is élte mindazt, amit Bulgakov Pilátusa érzett és gondolt. Ugyanez sajnos nem mondható el Szarvas Józsefről, aki lehet, hogy a magyar filmekben tökéletesen el tudja játszani a kissé bamba, ám jó szándékú középkorú férfit, ám jelen esetben nem erre lett volna szükség. Bármennyire is igyekezett, Jesua szerepében nem tudott olyan alakítást nyújtani, amivel megfelelő ellenpontot tudott volna biztosítani Pilátusnak. Az igyekezet látszott, ám pontosan ugyanaz hiányzott belőle, amitől hitelessé válhatott volna a figurája, a világi lét fölött álló bölcsesség, a belátás, és mindazon pozitív felsőbbrendűség, amelyet Jesua nem csak Bulgakov regényében, de a keresztény kultúrában is jelent. Nem a bibliai Jézus magasztosságára lett volna szükség, de nem is elegendő egy hétköznapi ember karaktere.
Sajnos a regény másik szálának kis csoportjai sem tudták az egységes színészi teljesítmény érzetét kelteni. László Zsolt (Mester) és Rátóti Zoltán (Hontalan Iván) párosa ugyan kifogástalanul működött a színpadon, ám Szabó Márta színművésznő Margarita szerepében idegenül hatott. A regényben árnyaltan megjelenő Margarita érzéki, szenvedélyes, odaadó, önfeláldozó szerelemmel fordul a Mester felé, és minden határozottsága mellett is ízig-vérig NŐ marad. Szabó Márta játékából azonban hiányzott nőiesség, a szerelemből pusztán a vad szenvedélyt tudta érzékeltetni, de az igazi szerelem megnyilvánulásait hiába vártuk. Karaktere inkább hasonlított korunk emancipált, öntudatos, „szingli” nőideáljára, semmint a regényből megismert Margaritára. Mindemellett fizikai teljesítménye elismerést érdemel, hiszen nagyjából tíz percen át állt magassarkú cipőjében egy lábon, míg a báli jelenet zajlott, de ez sem a törékeny női oldalát hangsúlyozta – csak még férfiasabbá tette.
Woland és társainak csoportja szintén vegyes érzéseket okozott. Míg a „négy haramia”, Gazsó György (Korovjov), Mertz Tibor (Azazello), Csankó Zoltán (Behemót) és Szalay Marianna (Hella) meggyőzően játszották a rájuk osztott szerepeket, addig Blaskó Péter (Woland) sehogyan sem tudta megjeleníteni a Gonoszt. Sokkal inkább tűnt munkában megfáradt maffiózónak, mint a Sötétség Urának, bár ebben nagy valószínűséggel a jelmezeknek is szerepe lehetett. Hiába tanulta meg tökéletesen az külföldi-orosz akcentust, és hiába igyekezett felsőbbrendűséget sugározni, pontosan az a magasztosság hiányzott belőle, ami Jesuánál is, hiszen mindketten valamiféle felső erőt képviseltek, a gonosz és a jó örök harcának két prominens képviselőjeként mégsem mutattak semmit, amivel kitűntek volna az őket körülvevő emberek közül. Az eredeti történet két kulcsfigurája, az örök ellenfelek nem tudták átlépni a teremtett világ korlátait, és így mindkettejük karakterének lényege veszett el.
Sajnálatos módon Woland kis csoportja – talán Hella viseletét kivéve – inkább tűnt egy sci-fiből szökött (Azazello), valamint két, a szado-mazo kultuszban örömét lelő férfi (Korovjov és Behemót) furcsa társulásának, mint egy veszélyes különítménynek. És bár a regényben sem tűnnek fel megfélemlítésre alkalmas ruházatban, a jelmeztervező itt túlzottan szokatlan külsőt álmodott a szereplőkre.
Ugyanez áll a Pilátus-szál katonáinak jelmezeire is, a sci-fikből átemelt műanyag, „sötétűrharcos-szereléseket” funkcióját sem lehetett érteni, megölték a jeruzsálemi helyszín atmoszféráját, de a környezetbe nem illő ruhák jelentésére semmi sem adott magyarázatot.
Talán a 3 év fásultsága az oka, a rutinná vált előadás, vagy az alapvető koncepcióval volt probléma, mindenesetre ebből a regényből ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni, még ha a Hontalan utolsó szavai meg is hozták a várva várt katarzist.
A Mester és Margarita
Nemzeti Színház
A bemutató 2005. április 1-jén volt, a nagyszínpadon.
Mester - László Zsolt
Margarita - Szabó Márta m.v.
Woland - Blaskó Péter
Korovjov - Gazsó György
Azazello - Mertz Tibor
Behemót - Csankó Zoltán
Hella - Szalay Marianna
Pilátus - Benedek Miklós
Jesua - Szarvas József
Lévi Máté - Marton Róbert
Afranius - Bajomi Nagy György m.v.
Júdás - Makranczi Zalán
Patkányölő - Fadgyas Ábel
Berlioz - Garas Dezső
Hontalan - Rátóti Zoltán
Lihogyejev - Papp Zoltán
Udvarias ember, Bengalszkij - Újvári Zoltán
Nyikolaj Ivanovics Boszoj - Spindler Béla
Arcsibald Arcsibaldovics, Fokics - Hollósi Frigyes
Nisza - Moldvai Kiss Andrea m.v.
Natasa - Varga Mária
Poplavszkij - Ujlaky László
Szemplejarov - Kassai László m.v.
Nővér - Andai Kati m.v.
További szereplők:
Előd Álmos, Gádor Tamás, Gáspár Kata, Hiesz Hajnalka / Matyók Edina, Hollai Anna, Kecskeméti Attila, Kis-Várday Juli, Moskovits Kriszta, Páder Petra, Róbert Gábor, Seres Dániel, Szöllősi Zoltán, Tzafetaas Roland, Várkonyi Eszter, Vízkelety Márton
Továbbá táncosok:
Balogh Orsolya, Bernáth Bernadett, Béli Titanilla, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Eller Gusztáv, Farkas Zsuzsanna, Gantner István, Halápi Zsanett, Kárpát Attila, Mészáros Zizi, Nagy Péter, Siklós Edina, Szabó Kitti, Szabó Zoltán, Szelőczey Dóra, Szilas Miklós
Irodalmi munkatárs:
Tompa Andrea
Fordította:
Szőllősy Klára
Dramaturg:
Kárpáti Péter, Perczel Enikő
Díszlettervező:
Khell Zsolt
Ügyelő:
Géczy István, Lencsés István
Jelmeztervező:
Benedek Mari
Pirotechnika, SFX:
Steiner Iván
Világítástervező:
Bányai Tamás
Technikai rendező:
Mátyássy Áron
Kameraman:
Nagy Dénes, Mészáros Kati
Szakértő:
Hetényi Zsuzsa
Koreográfus:
Horváth Csaba
Súgó:
Sütő Anikó
Rendezőasszisztens:
Bencze Zsuzsa
Rendező:
Szász János
Az előadás időtartama (szünettel) 3 óra 25 perc
A díszlet és a látvány megteremtette a bulgakovi sejtelmes atmoszférát, az orosz metróállomás – még ha a regényben több különböző városrész, lakás szerepelt is – kitűnő hátteret nyújtott a darab cselekményének. Nyilvánvaló, hogy a színház sokkal kevesebb eszközzel operálhat, mint egy regény vagy egy film, de a Nemzeti technikai és anyagi adottságai megfelelőek lehetnek a jó előadás megteremtéséhez. A színpad két oldalán magasból lógó kivetítők érdekes játékra adtak lehetőséget: a rendező megtalálta a legjobb módot a Pilátus-jelenetek és a regény „jelenének” összefűzésére, a kivetítőkre az „elképzelt” múltat vetítve. A színpad hátterében játszódó jeruzsálemi jeleneteket a közönség a modern kor elvárásaihoz igazodva élő adásban követhette végig. Ahogy a darab előrehaladt, úgy nyílt ki ez az elképzelt – vagy akár valós – régmúlt is a publikum számára, egyre közelebb hozván a történetet fizikai értelemben is. A darab végére a moszkvai metró eltűnt, megjelent helyette először Jeruzsálem, majd pedig a Wolandtól kapott „paradicsom”, melyet a Mester és Margarita kiérdemelt. A helyszín-váltásokra, a fényekre, a zenei aláfestésre, a színpadi technika kihasználtságára nem lehet panasz, bár sokaknak talán furcsa volt a modern és a jó pár évtizeddel ezelőtti orosz-kommunista világot idéző hangulatok keverése, ami mind a jelmezekben, mind a díszletben jelen volt. Míg az egyik pillanatban egy romos moszkvai félszuterén jelent meg, a következő jelenetben már Hella szolgáltatta az (orosz) kereskedelmi tévékből jól ismert, playbackre vonagló, énekes-előadónak hívott nő műsorát. A rendezői koncepció így néhol kissé hirtelen váltásokat eredményezett, de összességében ezek nem jelentettek problémát, nem akasztották meg a darabot, bár előfordult, hogy a történet szempontjából kevésbé fontos eseményeket a rendező más közegbe helyezett.
Ezen módosítások egyike a moszkvai-oroszországi helyszínek „önkényes” megváltoztatása volt, mely egy kissé kellemetlen, oda nem illő jelenetben csúcsosodott ki. A regényben, midőn Sztyopa Lihogyejevet Azazello „kiakolbólintja Moszkvából”, Jaltán tér magához. Ez a jelenet a színpadon azonban másként ért véget, és a közönség nagy része hallhatóan megrökönyödött, hiszen a jó Lihogyejev a Lágymányosi hídon tért magához, a már megszokott kivetítőkön keresztül láthattuk, ahogy bamba arcot vágva tudakolja egy „véletlenül” arra járó hölgytől, hogy merre is van jelen pillanatban. A rendező talán arra gondolhatott, mennyire bájos jelenet kerekedhet ebből, ha a moszkvai utazás Budapesten ér véget, ám a hölgy látható esetlensége a kamera előtt, no meg az elbagatellizált jelenet összességében csak az addig aprólékosan felépített igazi „orosz hangulatnak” adott egy nagy pofont.
Ehhez hasonló eset volt, mikor Wolandék a színház büféjében történt randalírozás után – melyet ismét élő egyenes adásban vetítettek – masíroztak be a színpadra természetesen a közönség sorai között átvágva, ám itt sem volt egyértelművé téve a funkció, így leginkább egy levegőben lógó, hatásvadász húzásként lehetett elkönyvelni.
A legnagyobb problémát azonban mégsem ezek a jelenetek okozták, sokkal inkább egy olyan hiba, melyet az elmúlt 3 év előadásai alatt már bőven észlelni kellet volna, mi több, fénysebességgel kijavítani, mert lássuk be, az, hogy a díszpáholyból a párbeszédek fele nem, vagy csak alig hallható, egy profi, nemzeti színházban megengedhetetlen amatőr hiba. És bizony nem egy színészóriásunk beszélt olyan halkan a színpadon, hogy még fülelve sem lehetett kivenni a mondandóját, ami jelentősen befolyásolt a darab végső megítélésében is, Garas Dezső (Berlioz) például hosszú évtizedek színpadi gyakorlatával sem tudta orgánumát megfelelően használni. Ugyanakkor a zenei aláfestés és a Pilátus-jelenetek kezdeti szeparáltsága megkövetelte a profi hangosítást, ezért is tűnik érthetetlennek, hogy miért nem tudták az egész darabot megoldani megfelelő mikrofonozással, ha egyszer a technika és a szakember is rendelkezésre állt.
A másik komoly problémát a színészgárda okozta. Míg a szereplők egyik fele a lehető legtökéletesebb választásnak tűnt, a másik oldallal bizony komoly gondok akadtak. Benedek Miklós Pilátusa szemernyi kívánnivalót sem hagyott maga után, hitelesen volt jelen a színpadon, egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepből, láthatóan nem csak megértette, de át is élte mindazt, amit Bulgakov Pilátusa érzett és gondolt. Ugyanez sajnos nem mondható el Szarvas Józsefről, aki lehet, hogy a magyar filmekben tökéletesen el tudja játszani a kissé bamba, ám jó szándékú középkorú férfit, ám jelen esetben nem erre lett volna szükség. Bármennyire is igyekezett, Jesua szerepében nem tudott olyan alakítást nyújtani, amivel megfelelő ellenpontot tudott volna biztosítani Pilátusnak. Az igyekezet látszott, ám pontosan ugyanaz hiányzott belőle, amitől hitelessé válhatott volna a figurája, a világi lét fölött álló bölcsesség, a belátás, és mindazon pozitív felsőbbrendűség, amelyet Jesua nem csak Bulgakov regényében, de a keresztény kultúrában is jelent. Nem a bibliai Jézus magasztosságára lett volna szükség, de nem is elegendő egy hétköznapi ember karaktere.
Sajnos a regény másik szálának kis csoportjai sem tudták az egységes színészi teljesítmény érzetét kelteni. László Zsolt (Mester) és Rátóti Zoltán (Hontalan Iván) párosa ugyan kifogástalanul működött a színpadon, ám Szabó Márta színművésznő Margarita szerepében idegenül hatott. A regényben árnyaltan megjelenő Margarita érzéki, szenvedélyes, odaadó, önfeláldozó szerelemmel fordul a Mester felé, és minden határozottsága mellett is ízig-vérig NŐ marad. Szabó Márta játékából azonban hiányzott nőiesség, a szerelemből pusztán a vad szenvedélyt tudta érzékeltetni, de az igazi szerelem megnyilvánulásait hiába vártuk. Karaktere inkább hasonlított korunk emancipált, öntudatos, „szingli” nőideáljára, semmint a regényből megismert Margaritára. Mindemellett fizikai teljesítménye elismerést érdemel, hiszen nagyjából tíz percen át állt magassarkú cipőjében egy lábon, míg a báli jelenet zajlott, de ez sem a törékeny női oldalát hangsúlyozta – csak még férfiasabbá tette.
Woland és társainak csoportja szintén vegyes érzéseket okozott. Míg a „négy haramia”, Gazsó György (Korovjov), Mertz Tibor (Azazello), Csankó Zoltán (Behemót) és Szalay Marianna (Hella) meggyőzően játszották a rájuk osztott szerepeket, addig Blaskó Péter (Woland) sehogyan sem tudta megjeleníteni a Gonoszt. Sokkal inkább tűnt munkában megfáradt maffiózónak, mint a Sötétség Urának, bár ebben nagy valószínűséggel a jelmezeknek is szerepe lehetett. Hiába tanulta meg tökéletesen az külföldi-orosz akcentust, és hiába igyekezett felsőbbrendűséget sugározni, pontosan az a magasztosság hiányzott belőle, ami Jesuánál is, hiszen mindketten valamiféle felső erőt képviseltek, a gonosz és a jó örök harcának két prominens képviselőjeként mégsem mutattak semmit, amivel kitűntek volna az őket körülvevő emberek közül. Az eredeti történet két kulcsfigurája, az örök ellenfelek nem tudták átlépni a teremtett világ korlátait, és így mindkettejük karakterének lényege veszett el.
Sajnálatos módon Woland kis csoportja – talán Hella viseletét kivéve – inkább tűnt egy sci-fiből szökött (Azazello), valamint két, a szado-mazo kultuszban örömét lelő férfi (Korovjov és Behemót) furcsa társulásának, mint egy veszélyes különítménynek. És bár a regényben sem tűnnek fel megfélemlítésre alkalmas ruházatban, a jelmeztervező itt túlzottan szokatlan külsőt álmodott a szereplőkre.
Ugyanez áll a Pilátus-szál katonáinak jelmezeire is, a sci-fikből átemelt műanyag, „sötétűrharcos-szereléseket” funkcióját sem lehetett érteni, megölték a jeruzsálemi helyszín atmoszféráját, de a környezetbe nem illő ruhák jelentésére semmi sem adott magyarázatot.
Talán a 3 év fásultsága az oka, a rutinná vált előadás, vagy az alapvető koncepcióval volt probléma, mindenesetre ebből a regényből ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni, még ha a Hontalan utolsó szavai meg is hozták a várva várt katarzist.
A Mester és Margarita
Nemzeti Színház
A bemutató 2005. április 1-jén volt, a nagyszínpadon.
Mester - László Zsolt
Margarita - Szabó Márta m.v.
Woland - Blaskó Péter
Korovjov - Gazsó György
Azazello - Mertz Tibor
Behemót - Csankó Zoltán
Hella - Szalay Marianna
Pilátus - Benedek Miklós
Jesua - Szarvas József
Lévi Máté - Marton Róbert
Afranius - Bajomi Nagy György m.v.
Júdás - Makranczi Zalán
Patkányölő - Fadgyas Ábel
Berlioz - Garas Dezső
Hontalan - Rátóti Zoltán
Lihogyejev - Papp Zoltán
Udvarias ember, Bengalszkij - Újvári Zoltán
Nyikolaj Ivanovics Boszoj - Spindler Béla
Arcsibald Arcsibaldovics, Fokics - Hollósi Frigyes
Nisza - Moldvai Kiss Andrea m.v.
Natasa - Varga Mária
Poplavszkij - Ujlaky László
Szemplejarov - Kassai László m.v.
Nővér - Andai Kati m.v.
További szereplők:
Előd Álmos, Gádor Tamás, Gáspár Kata, Hiesz Hajnalka / Matyók Edina, Hollai Anna, Kecskeméti Attila, Kis-Várday Juli, Moskovits Kriszta, Páder Petra, Róbert Gábor, Seres Dániel, Szöllősi Zoltán, Tzafetaas Roland, Várkonyi Eszter, Vízkelety Márton
Továbbá táncosok:
Balogh Orsolya, Bernáth Bernadett, Béli Titanilla, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Eller Gusztáv, Farkas Zsuzsanna, Gantner István, Halápi Zsanett, Kárpát Attila, Mészáros Zizi, Nagy Péter, Siklós Edina, Szabó Kitti, Szabó Zoltán, Szelőczey Dóra, Szilas Miklós
Irodalmi munkatárs:
Tompa Andrea
Fordította:
Szőllősy Klára
Dramaturg:
Kárpáti Péter, Perczel Enikő
Díszlettervező:
Khell Zsolt
Ügyelő:
Géczy István, Lencsés István
Jelmeztervező:
Benedek Mari
Pirotechnika, SFX:
Steiner Iván
Világítástervező:
Bányai Tamás
Technikai rendező:
Mátyássy Áron
Kameraman:
Nagy Dénes, Mészáros Kati
Szakértő:
Hetényi Zsuzsa
Koreográfus:
Horváth Csaba
Súgó:
Sütő Anikó
Rendezőasszisztens:
Bencze Zsuzsa
Rendező:
Szász János
Az előadás időtartama (szünettel) 3 óra 25 perc