Az IC a nyílt pályán állt meg. Tíz perc után megjelent a kalauz és közölte:

- Nem tudni semmit, hogy miért állunk.

Az utasok halk duruzsolása kicsit felerősödött. Hátul három „hölgy” osztotta meg tapasztalatait egymással, melyeket egy holland városka piroslámpás negyedében szereztek, elől pedig egy arab férfi telefonálgatott folyamatosan. Újabb tízpercnyi várakozás után felbukkant a kalauz és bejelentette:

- Leszakadt a felső-vezeték.

Az arab férfi tört magyarsággal megkérdezte:

- Medig neem megyunk?

- Azt csak Isten tudja, ez már a héten a harmadik szakadás. Remélem egy óra alatt megcsinálják.

L. úr, ekkor elővette táskájából a délután vásárolt könyvet. Örkény István: Egyperces novellák. Forgatgatta, nézegette, ízlelgette a tapintását (mondhatnánk, ha ez nem lenne egy hatalmas képzavar). De L. úr ilyen volt, szerette simogatni szinte becézgetni a könyveket, akár egy női testet. Különösen az új könyvek illata okozott valami ellenállhatatlan gyönyört...

Nem volt könnyű hozzájutnia.

Az első boltban, a fiatal eladó hölgy, akit megzavart a Harry Potter legújabb kötetének olvasása közben, hangjában nem is titkolt kárörömmel közölte vele, röviden és tömören:

- Nincs.

A második boltban már hosszabb választ kapott, a kopasz férfitól, aki a pénztárgépnél ült:

- Mi nem tartunk zsidó és kommunista írókat.

A harmadik boltban ismét csak egy fiatal lányt kérdezett meg, aki a számítógép billentyűin való bűvészkedés után örömmel adta hírül:

- Van! Pillanat… de most csak angol nyelvű van a boltban. Jó lesz az is?

A negyedik üzletben végre megkapta.

Találomra belelapozott, és olvasni kezdte, a Feriről és a tizenkét háromlábú kutya húzta autójáról szóló novellát, mely szerint a „Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók”.

Lassan beesteledett, de a vonat nem mozdult. Az arab férfi levette a cipőjét, leterített egy kendőt a padlóra és imádkozni kezdett. A vonat hirtelen rántással megindult. A férfi oldalra dőlt, és beverte fejét az ülés vaslábába. A fejbőre csúnyán felreped és láthatóan agyrázkódást kapott. Az egyik „hölgy” hátulról, akiről kiderült, hogy képzett ápolónő segített a kalauznak bekötözni a sebet.

-Hát, ennek szépen betört a feje. – mondta a kalauz. Erre a másik „hölgy” hátulról azt kérdezte:

- Akkor, most látni az agyát? - Miután az ápolónő felvilágosította, hogy nem erről van szó, kijelentette: - Dög unalom Magyarországon vonatozni.

Jó fél órás út után megérkeztek az állomásra. Az arabot betették egy mentőautóba, és már robogtak is vele vissza Budapestre, mert ott volt a legközelebbi ügyeletes kórház. L. úr is leszállt. Bement a restibe, melynek ablakába fejtetőre állítva az volt kiírva: Frissen csapolt sör! De ezen, senki nem csodálkozott...

A fenti történet talán lehetne egyperces novella is. Egy kis groteszk. Vagy inkább lehetett volna, amikor ez a műfaj megszületett és teret nyert hazánkban, hála Örkény Istvánnak. Ma viszont nem az. Ez maga a valóság.

Van-e ma groteszk? Lehet-e groteszket írni ma? Mint esztétikai minőség biztosan létezik. De van-e tere, létjogosultsága? Van-e létjoga ma az egyperces novellának?

Utóbbi kérdésre egyszerűnek tűnik a felelet, ha Örkény önirónikus irodalomszociológiai válaszára gondolunk, melyet az Egypercesek Használati Utasításában fogalmaz meg:

„A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. Előnyük, hogy az ember időt spórol velük; mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.

Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!”

Mai szemmel nézve az ő kora maga volt az időparadicsom. Ma mindenre sokkal kevesebb időnk jut, ezért a rövid, tömör, de mégis értékes művekre azt gondolhatnánk sokkal nagyobb szükség lenne, mint eddig bármikor. De furcsa módon az olvasni szerető emberek körében pont manapság van nagy divatja a gyakran öt-hatszáz oldalas regényeknek.

Előbbi kérdésekre már nehezebb felelni. A mai világ egyszerre hordozza magában a szörnyűséget és komikumot, azt a két elemet, amely a groteszket megteremti. A ma groteszkje: a realitás. Ha így szemléljük, akkor ma minden groteszk, hiszen az egymásnak ellentmondó esztétikai minőségek egymás mellett szerepeltetése, az egymásnak való ellentmondás fejezi ki legjobban a világunkat. Ugyanakkor már nem érvényes, vagy nem mindig érvényes Borisz Eichenbaum állítása, mely szerint a groteszk fordított értékrendű világ, melyben nem érvényesek a valóság törvényei, hiszen a világ vált önmagában ellentmondásossá, és azok a törvények, melyeket valóságnak hittünk érvényüket vesztik, ezáltal a groteszk is értelmét veszíti, hiszen nincs aminek ellentmondjon.

Külön tanulmányt lehetne írni a groteszknek, mint írói eszköznek a megjelenéséről, térhódításáról, majd pedig kiüresedéséről a magyar irodalomban. A kilencvenes évektől a pátoszrombolás jelszava alatt pályájukat kezdő alkotók előszeretettel nyúltak az iróniához, az abszurdhoz, a szürreálishoz, melyek a groteszk legfontosabb alkotóelemei. Elvetve minden konvenciót élvezték a szabadságot. De amíg az alkotók szinte lubickoltak az új és eddig jórészt tiltott vizeken, ezt a sebességet az olvasóik nem tudták felvenni, illetve csak nyéhányan. A többség elmaradt, és másfelé fordult, ez pedig megteremtette az alapját a ma tapasztalható konzervatív hullámnak (különösen a líra területén). Ez az áramlat önmagában is egy groteszk, hiszen úgy próbál mai irodalmi értéket teremteni, hogy közben mindent elvet abból, amit az avantgárd és a posztmodern alkotott.

Visszatérve Örkényhez, ha saját szavait vesszük górcső alá: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”, akkor ismét csak azzal kell szembesülnünk, hogy van-e ma olyan végérvényes, amelytől ez az egész igaz lehet?

És ha találunk ilyen igazságot, akkor nem inkább ennek a felmutatása lenne a feladata a mai kor alkotóinak, sem mint a lerombolása? Hiszen egy hasonlat szerint, ha valaki létrehoz egy művészeti teljesítményt, akkor nem csak kiállítóvá válik a „művészetekcsarnokában”, hanem egyúttal teremőrré is. De itt a teremőrök egyenruhája a kényszerzubbony.

A választ mindenkinek magának kell megadnia. Ahogy Örkény is megtalálta a saját hangját és útját a „szocialista realista” íróiságtól - a világhírre vivő Tóték-ig, mely az önkény és a kiszolgáltatott kisemberek életének paródiája, illetve a Macskajáték szatírikusan, de megértő érzelmességgel megírt történetéig, melyben az idős emberek kései küzdelmét ábrázolja a szerelemért. Talán pályájának csúcsát alkotta meg a Pisti a vérzivatarban című műben, illetve saját maga teremtette írói tér tiszta fókuszpontjaként a Rózsakiállítás című kisregényben. És persze ott vannak az Egypercesek.