Papp György:
Álom a szép Szkalla-lányokról (Örkény István: Macskajáték)
Mennyire szeretnénk olykor újraálmodni egy-egy álmunkat! S mennyire jó volna – legalább álmunkban – újraélni azokat a pillanatokat, amelyekben szépek voltunk és okosak, győzedelmeskedtünk és nagyvonalúak voltunk, érzékeink és érzelmeink teljes kielégülést nyertek, s azt mondhattuk: boldogok vagyunk.
Hogy az álom valójában savanyú illatot áraszt, gyarló és számalmas hatvanas-hetvenes éveinket idézi, a hattyúk piszkosak, a fogunkba plomba kell és a tejcsarnokosnő rikácsolása sem ébreszt fel – mindegy. A mi álmunk ilyen – ez jutott.
Orbán Béláné született Szkalla Erzsébet és Frau Danzinger geborene Szkalla Gizella ennek az álomnak a vágyakozásban élte le egész életét attól a pillanattól fogva, amikor egy nyári hajnalon elkészült róluk az a bizonyos fénykép.
„Készült 1918-vagy 1919-ben, a Szolnok megyei Létán, kint a holt Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol Szkalláék is laktak. Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (lovak nem), az ereszkedőn a két Szkalla lány, kitárt karral, habos tüllruhában, kacagva rohan a vízhez, mely szintén nem látható. A képet már eredetileg túlexponálták; a két homályos leányalak azóta megsárgult, kifakult. Arcuk is alig kivehető.”
Ám a képről nem tud senki. Giza nem találja a faragott dobozában, Orbánné lakásában meg esélye sincs annak, hogy bármit megtaláljon. Legfeljebb a japán vízicsodát. Mindez igen nagy baj. Hiszen azt sem tudják eldönteni, mi is történt azon a hajnalon. Apjuk elé futottak-e, akit ismét felmentettek a katonai szolgálat alól mint a Danzinger Cukorgyár főmérnökét (Giza verziója), vagy ha mégis ő érkezett, amint hazaért, a különítményesek parancsnokától elszenvedett megaláztatás miatt végzett magával (Orbánné egyes számú verziója).
Biztos csak az, hogy az álomkép él mindkettejükben. S él Léta, a cukorgyári lakótelep, a szaletli. Meg ami utána következett: Giza romámca a Danzinger-fiúval, Erzsié Bélával, a patikussegéddel a Janitsáry-patikából, a repesz, ami elroncsolta Giza főidegét, az operaelőadások – „Mit zörgeti azt a büdös zacskót, egyetlenem?” -, él Garmisch-Partenkirchen az emigráns Danzinger-fiúval (Giza fia), s él Mistótné is, a tejcsarnokosnő, meg Paula a mogyorószín jersey angol kosztümében, s Egérke a kalapjaival, Ilus és Józsi az egybesült disznóhússal, sőt még Cs. Bruckner Adalaida operaházi örökös tag is él, ha mástól nem, hát az egész doboz gyógyszerével, beleértve a Glück-féle asztmacigarettát is.
Mindezek azonban nem fontosak. Gizának azért nem, mert maga is belenyugodott abba, hogy mint egy negatív néger Madonna reprezentáljon textilgyáros fia mellett a München-környéki kastélyban, Schwesterekkel és hattyúkkal társalogjon, s mélyértelmű bölcsességekkel kerülje meg a fontos kérdéseket.
Orbánné számára pedig csak egyvalaki létezik: Csermlényi Viktor, a valamikor híres tenor, életének egyetlen szerelme.
A boldog békeidők utolsó perceinek gyönyörűséges titkai, hazugságai és mocsokságai ennek a három ittfelejtődött embernek az álmaivá nemesednek.
Giza számára a Szkalla nővérek életének hosszú mondata csak azzal a szóval végződhetik, amellyel elkezdődött. Léta. Orbánné is úgy torkig van ezzel a büdös Budapesttel, hogy szívesen elmegy a pokol fenekére is.
A nagy – bár más és más okból induló – visszavágyakozásnak azonban nincs esélye. Itt kell felfordulniuk, mert őket ide ezer és egy szál köti. „Mik azok a szálak? – kérdi Giza. Ezer és egy.” – feleli Orbánné kitérőleg.
Pedig csak egyetlen szál van: Viktor. „Most már elárulom: ő jött Szolnokról. Őt vártam azon a képen, őneki örültem, őfelé rohantam. Azon az estén lettem az övé.”
És immár az a szál is elszakadt. Paula győzött, a fiatalok elmentek villany hasmelegítőt venni, hamarosan összeházasodnak. Még öngyilkos se tud lenni az ember, mert vagy Egérke egy megrendelője zaklatja, hol Hegedűsné, a házmesternő egy kis kóstolóval egy újfajta csokoládés pusszerliből (amiről úgy érzi, hogy elég jól sikerült). Giza se tud segíteni, legfeljebb La Rochefoucauld egyik maximáját idézi: „En vieillissant, on devient plus fou et plus sage.” Nem tudjuk, mit jelent, de nem is fontos.
Az álom elenyészett.
S maradt volna a szellemek birodalmában, ha Örkény nem álmodja újra a Csatárka utca és a Balzac utca közötti Pest álomvilágában, amelyben már minden csak álom: savanyú a szaga, de az övé.
Hogy az álom valójában savanyú illatot áraszt, gyarló és számalmas hatvanas-hetvenes éveinket idézi, a hattyúk piszkosak, a fogunkba plomba kell és a tejcsarnokosnő rikácsolása sem ébreszt fel – mindegy. A mi álmunk ilyen – ez jutott.
Orbán Béláné született Szkalla Erzsébet és Frau Danzinger geborene Szkalla Gizella ennek az álomnak a vágyakozásban élte le egész életét attól a pillanattól fogva, amikor egy nyári hajnalon elkészült róluk az a bizonyos fénykép.
„Készült 1918-vagy 1919-ben, a Szolnok megyei Létán, kint a holt Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol Szkalláék is laktak. Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (lovak nem), az ereszkedőn a két Szkalla lány, kitárt karral, habos tüllruhában, kacagva rohan a vízhez, mely szintén nem látható. A képet már eredetileg túlexponálták; a két homályos leányalak azóta megsárgult, kifakult. Arcuk is alig kivehető.”
Ám a képről nem tud senki. Giza nem találja a faragott dobozában, Orbánné lakásában meg esélye sincs annak, hogy bármit megtaláljon. Legfeljebb a japán vízicsodát. Mindez igen nagy baj. Hiszen azt sem tudják eldönteni, mi is történt azon a hajnalon. Apjuk elé futottak-e, akit ismét felmentettek a katonai szolgálat alól mint a Danzinger Cukorgyár főmérnökét (Giza verziója), vagy ha mégis ő érkezett, amint hazaért, a különítményesek parancsnokától elszenvedett megaláztatás miatt végzett magával (Orbánné egyes számú verziója).
Biztos csak az, hogy az álomkép él mindkettejükben. S él Léta, a cukorgyári lakótelep, a szaletli. Meg ami utána következett: Giza romámca a Danzinger-fiúval, Erzsié Bélával, a patikussegéddel a Janitsáry-patikából, a repesz, ami elroncsolta Giza főidegét, az operaelőadások – „Mit zörgeti azt a büdös zacskót, egyetlenem?” -, él Garmisch-Partenkirchen az emigráns Danzinger-fiúval (Giza fia), s él Mistótné is, a tejcsarnokosnő, meg Paula a mogyorószín jersey angol kosztümében, s Egérke a kalapjaival, Ilus és Józsi az egybesült disznóhússal, sőt még Cs. Bruckner Adalaida operaházi örökös tag is él, ha mástól nem, hát az egész doboz gyógyszerével, beleértve a Glück-féle asztmacigarettát is.
Mindezek azonban nem fontosak. Gizának azért nem, mert maga is belenyugodott abba, hogy mint egy negatív néger Madonna reprezentáljon textilgyáros fia mellett a München-környéki kastélyban, Schwesterekkel és hattyúkkal társalogjon, s mélyértelmű bölcsességekkel kerülje meg a fontos kérdéseket.
Orbánné számára pedig csak egyvalaki létezik: Csermlényi Viktor, a valamikor híres tenor, életének egyetlen szerelme.
A boldog békeidők utolsó perceinek gyönyörűséges titkai, hazugságai és mocsokságai ennek a három ittfelejtődött embernek az álmaivá nemesednek.
Giza számára a Szkalla nővérek életének hosszú mondata csak azzal a szóval végződhetik, amellyel elkezdődött. Léta. Orbánné is úgy torkig van ezzel a büdös Budapesttel, hogy szívesen elmegy a pokol fenekére is.
A nagy – bár más és más okból induló – visszavágyakozásnak azonban nincs esélye. Itt kell felfordulniuk, mert őket ide ezer és egy szál köti. „Mik azok a szálak? – kérdi Giza. Ezer és egy.” – feleli Orbánné kitérőleg.
Pedig csak egyetlen szál van: Viktor. „Most már elárulom: ő jött Szolnokról. Őt vártam azon a képen, őneki örültem, őfelé rohantam. Azon az estén lettem az övé.”
És immár az a szál is elszakadt. Paula győzött, a fiatalok elmentek villany hasmelegítőt venni, hamarosan összeházasodnak. Még öngyilkos se tud lenni az ember, mert vagy Egérke egy megrendelője zaklatja, hol Hegedűsné, a házmesternő egy kis kóstolóval egy újfajta csokoládés pusszerliből (amiről úgy érzi, hogy elég jól sikerült). Giza se tud segíteni, legfeljebb La Rochefoucauld egyik maximáját idézi: „En vieillissant, on devient plus fou et plus sage.” Nem tudjuk, mit jelent, de nem is fontos.
Az álom elenyészett.
S maradt volna a szellemek birodalmában, ha Örkény nem álmodja újra a Csatárka utca és a Balzac utca közötti Pest álomvilágában, amelyben már minden csak álom: savanyú a szaga, de az övé.