Rám néztél, s többé már hiába
futnék el előled, jó, hát maradok,
csak hagyd, hogy végre kinyissam
a szájam, s kiszökjön belőlem a lélek,
míg lassan bontogatja a szárnyát,
alatta sír és nyugtalankodik
a fészek.

Intesz, s én már nem üldögélhetek
tovább Kövér Hölgyként, az édeskés
álmok ölén a penészes pincelejárón,
Képzelt történések és terek csipke-
hálójába burkolózva nem bámulhatom
álmosan a tévét, sem a szédülten
futkosó

bogarakat, túl jól megvoltam velük
itt a homályban és a piszokban,
hónapszámra csak kuporogtam,
néha aggódtam, ki fizeti a tévét,
a hajam foltokban kihullott,
sárga pongyolámon elhervadtak
a rózsák,

röhögök magamon, s rajtam a rák,
a belemben, kéne egy kicsit élni még, de
fárasztó a remény, nem kell a harc már,
jól vagyok magamnak így, a filmeken
sírok azért, ostobaság, de nálam mindig
könnyen áll a nevetés, csak az igazi sírás,
az a nehéz.