Mi az, mit még megoszthatnék veled? Az
időtlenségben tétován toporgó reményeim
kérhetik-e, hogy fogd a kezem, míg az elmúlás
lassan gyökeret ver bennem és megszelídít?

Mint lelkes telepesek, a tengeren nagyra nőtt
körmeinket vájtuk e földbe, visszatért lelkünk
megkapaszkodni a kósza időbe, raktuk a téglát,
sandán lestük az áldozatot, hogy biztonságot

adjon a félelem kusza erezete a lelkén, hisz oly
törékeny a lényünk, a sötétségben némán szívünkre
kúszó sápadt lények tartják rabságban, amit érzünk,
s okos szavaink is csak őket szolgálják akaratlan.

Hány éven át űztem sértetten az álmot, hogy egyszer
befogad, mi százszor kitaszított, de reggelre átázott
a nyúlós lében a szárnyam, s csak nyakaltam a kávét,
vártam a szabadulásra, s rettegtem a magányért.

Mikor a pályaudvaron megcsókoltad a szájam, majd
a hosszú sétán gyilkos titkaidat öntötted kérdve elém,
hogy kellesz-e nekem így is, a hideg tavaszi fényben,
már tudtam, érdes kezed fogja majd kis kezem, mikor

a megbékélés napjai végre elérnek, s az újonnan érkezők
már nem korbácsként és nem törvényként gyötörnek, s ha
a küszöbön állok , és sápadtan visszanézek a kusza életre,
amit éltem, megköszönöm majd, hogy könnyűvé tetted nekem
az elmenetelt.