A király szentesíti az ipartörvényt, ami szakképesítés igazolásához köti az iparűzést, és kötelezővé teszi ipartestületek alakítását. Az állam folytatja a magánvasutak államosítását az ún. Első Erdélyi és a Duna-Drávai Vasút megváltásával. Átadják a forgalomnak a budapesti Keleti pályaudvart. Ybl Miklós tervei alapján elkészül és megnyitja kapuit a neoreneszánsz stílusú budapesti Operaház. Az országgyűlési választások alapvető kérdése, hogy a hegemón liberalizmust az újonnan alakult, és e világnézetbe semmiféleképpen be nem illeszthető antiszemitizmus megkérdőjelezheti-e. Egy éve működik, és 17 mandátumot szerez az Antiszemita Párt (igaz, három évvel később megszűnik). Budapesten meghal Táncsics Mihály. Az Osztrák-Magyar Monarchia kölcsönös engedmények alapján kereskedelmi szerződést köt Franciaországgal. A rossz termésátlagok ellenére javul a magyar mezőgazdaság helyzete, a terméshozamok nőnek, fejlődik az export. A gabona- és az állatkivitel mellett fellendül a szőlészet és a borászat, Magyarország a világ 4. számú bortermelője. Ezt veti vissza átmenetileg a majd egy évtizeddel korábban elterjedt filoxéra járvány, ami szinte teljesen elpusztítja a szőlőket. Hosszú időbe telik, mire megtalálják a kártevő elleni védekezés módját. Elévülhetetlen érdemeket szerez ebben Czeiner Nándor, a beregszászi Schönborn-uradalom szőlészetének vezetője, aki a következő évben kezd kísérletezni a zöldoltás különböző változataival. A század végén már szinte kizárólag a róla elnevezett zöldoltást alkalmazzák, amit máig Czeiner-féle zöldoltásnak nevez a szakirodalom.

A Kiegyezés után a város a független Kossuth-párti politika híve marad, emiatt gyakran kerül hátrányos helyzetbe. A megyék újrafelosztásán Bereg vármegyét Unggal egyesítik, székhelyévé Ungvárt teszik meg. Beregszász ebbe nem nyugszik bele, megyei bizottmányi gyűlésen visszautasítja az összevonó határozatot, és Horváth István főispán vezetésével küldöttséget meneszt Pestre. Végül a két megye összevonását sikerül megakadályozni.

A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Tiszaháti járásának központja, Munkáccsal felváltva rövidebb-hosszabb ideig a vármegye székhelye. Beregardó, Búcsú és Tasnád tartozik hozzá. 1884-et írunk. Szeptember 26-án Beregszászban születik Reichard Piroska.

Reichard Piroska, költő, műfordító, kritikus, Miskolcon érettségizik. A budapesti egyetemen végez, gimnáziumi tanár lesz. 1909-ben doktori értekezése Telamon históriája, a British Museumban fellelt szöveg kiadása, jegyzetekkel. 1932-ben Baumgarten-díjat kap. Tanulmányain, elbeszélésein, versein kívül angol műfordításaival is nevet szerez magának. Első verseskötete Az életen kívül címmel Budapesten, 1911-ben jelenik meg, Őszi üdvözlet című verseskötetét (1922) Füst Milán a Nyugat hasábjain méltatja. Harmadik és egyben utolsó verseskötete, A változó napokkal 1936-ban jelenik meg. Verseinek fő témája a magány. Első versei a Nyugatban jelennek meg.

A fővárosban 20 százalékkal emelik a lakbéreket, néhány hónappal később, a fővárosi munkásság életszínvonalának emelését célozva a király szentesíti a Budapesten és környékén államköltségen építendő munkásházakról szóló törvényt. Az érintettek lakáshelyzetének súlyosságára fogékony nemzeti-konzervatív koalíciós kormány első lépése az ügyben: az ún. Wekerle-telep felépítésének megkezdése a főváros és Kispest határán. A szociális lakásépítési folyamat országosra bővül, a munkásnépesség azonban még így is csak lassan jut korszerű lakóhelyhez. Törvény mondja ki az éjszakai női ipari munka eltiltását, az állatállományok minőségi és mennyiségi javítására adható illetve igénybe vehető állami kedvezmények és segélyek lehetőségét. Az agrár- és az ipari dolgozók általános életkörülményei azonban még nem esnek át jelentős változáson, politikai szerepük nem nő. A nincstelen agrárnépesség magas száma, azaz az olcsó kétkezi munka még sokáig gátló tényezője a mezőgazdasági gépesítésnek. A plurális választójog ellen, az általános választójogért és a rendőri terror ellen a fővárosban tüntető munkások összetűzésbe keverednek az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Horvátországban függetlenedési törekvések kezdődnek, letartóztatják a Szerb Önálló Párt Monarchia-ellenes, nagyszerb tevékenységgel vádolt tagjait. Az ifjútörök forradalmat követően esetlegesen fellépő helyi török érdekérvényesítési szándékot megelőzve a Monarchia véglegesíti bosznia-hercegovinai jelenlétét, a korábbi években létrejött katonai szövetségi rendszerekbe tömörülő nyugat-európai hatalmak erre nem reagálnak. Szerbia hevesen tiltakozik a bekebelezés ellen, de nem kap orosz segítséget, mert Oroszország és a Monarchia kölcsönösen támogatja egymást külpolitikai törekvéseikben. A világ újrafelosztásában a nagyhatalmak eltérő érdekkel és indíttatással vesznek részt, az imperialista küzdelem szülte feszültség állandósul. Ady Endre körül csoportosulva Nagyváradon megalakul a Holnap Társaság nevet viselő írói közösség, a századfordulóra kibontakozó modern magyar irodalom orgánumait, a Hét című közlönyt, az Új Magyar Szemlét, a Magyar Géniuszt, a Jövendőt, a Figyelőt és a Szerdát követően megjelenik a Nyugat, az új irodalmi törekvések legjelentősebb fóruma. 1908. május 15-én az I. évfolyam 10. számában megjelenik Reichard Piroska három verse, A jövő felé, a Diákleány és az Amphibia.

Az elmúló pillanat valahogyan érdekesen ékelődik az őt követő és az őt megelőző közé. Kötés közöttük, kapocs, ami egyikből a másikba akaszkodik, a befejezett és a befejezésre váró kapcsolata, az emlékezhető és az emlékké váló szüntelen átfolyása, ami érintkezésnyi közelbe hozza a bizonyost és a bizonytalant, a lett és a leendő találkozása, egy olyan pont, amely képlékenységével utóda a múltnak, és zajlásával előde a jövőnek. Amin áthaladva az érzékek arra az egy hosszú, múlékony pillanatra hagyják magukat megcsalni, a jelen amúgy is esetleges létbizonysága feloldódik, és a magukra várató új élmények ismeretlen misztikumát öltik fel a megtörtént események a múltat kutató tekintet előtt. Ez az időbeli kettősség hatja át Reichard Piroska első Nyugatos sorait, a múlandó és a jövendő vékony határmezsgyéjén lépdelve, ahol mindkettő szigorúan szó szerint értett, mert a rendkívül intenzív átélésnek köszönhetően mind a múlt, mind a jövő eseményei előre nem tudható kimenetelűvé változnak.
Az elmosódó, távolba hulló idősíkok homokóra szerű módon terelik az egyetlen létező pillanat tengelyének egyik oldaláról a másik oldalára az eseményeket, a jövő így kerül közelebb, a múlt így távolodik, miközben a korábbi és a későbbi egy titokzatos ismeretlen kettősségbe olvad össze, aminek következményeként a megtörtént ugyanolyan viszonyba kerül a jelen tudati állapotával, mint az, ami később fog történni, s ezáltal az én semmivel nem érzi magát biztosabb talajon, ha a maga mögött hagyottakra gondol. Elég egyetlen napnyi idő, az én olyan hatványozott elevenséggel éli meg annak a féltve őrzött egyetlen pillanatnak a törékeny magába zártságát, hogy minden ezen kívüli teljes egészében válik le róla, és így ebben a rövid, reggeltől estig hajszolt életben is elegendő történés adódik ahhoz, hogy a költő számára a végtelen idegenség érzete képződjön meg önmagával szemben.
Az egész nap tartó zajlás, kötelesség, tennivaló, munka, és a hangos és durva utca találkozik ugyanígy a csönddel, és ebben a pillanatban a kábult aggyal hazatérő lány hosszú idő múltán először talál vissza ismét önmagához. A költő lírai zsenialitásának tanúja, ahogy felhasználja azt a racionális tényt, hogy erre a különös találkozásra saját magán belül kerül sor, tehát csupán önmaga folytatódása az, amit éppen megél, viszont az előzmény és a következmény között olyan szöges az ellentét, olyan mély az űr, hogy végül ez a logikus gondolatvezetés juttatja ahhoz az abszurd és hátborzongató felvetéshez, hogy talán nem is ő maga volt az, aki egész napon át magának hitte magát, és nem csak hitte, hanem volt is, mert másképp nem lehetett, hisz akkor mindennek múltán, visszagondolva nem is volna mire rákérdeznie.
A naiv fogalmazás mögött egy kifinomult rezdülékeny lélek hangja szólal meg, az amfibikus állapotban természetesen teljesen tisztában van egyénisége oszthatatlanságával, az eltávolított, messzeségbe gondolt közeli múlttal szemben állított legfőbb kérdése és kételye nem a kettősség, hanem hogy mindaz, aminek részévé vált, tagadhatatlanul igazi énje bizonyos öntudatlanságával, a tanulás, a munka, az értelmes élet vajon miként, miért lehetséges, amikor ez nem talál összhangot lelke legbensőjével. Azzal, amit gyönyörű egyszerűséggel vágytalan csöndes magánynak nevez. Vágy, remény és hit nélküli szüntelen létnek, amibe fáradtan tér meg, ahol élettelen tisztaság fogadja, és ahol szomorúsága koszorúját helyezi a magány a költő kibontott lányhajába. Elsőre ez a bezártság, önként vállalt betemetettség ijesztőnek is tűnhet, miért vonul el, vagy miért vágyik egy fiatal nő elvonulni a világtól. Aztán jobban megnézve viszont kiderül, hogy szó nincs elvonulásról, éppen hogy azt az elemi kapcsolatot vágyja görcsös akarattal, mindennél jobban, ami saját maga ismeretét, birtoklását jelentené, amikor önmagától számíthatna vigasztaló szóra, hiszen ő az, aki kiismeri magát önmagában, és a világban, amiben él, és ezáltal nyerhetne igazi kapcsolatot a többi emberrel is, akik között, akikkel a világban él. Ennek a felismerésnek pedig előfeltétele a kis szoba csöndje, az önmagába nézés zavartalan lehetősége, amiben a költő azért vágytalan, mert ez az igény, a csönd és önmaga megtartásának az igénye annyira elemi, hogy szóval visszaadni nem lehet, és amikor a mindennapos civilizációs kényszerűségek ebből erőszakkal kiragadják, akkor sűrűsödik az eszmélés egy sikoltó kérdésbe. (Amphibia)

A 24 éves költő felnőtt érettséggel tekint végig ártatlansággal terhes gyermekségén. Többször nevezi magát lánynak első verseiben, pedig életkora ezt a megnevezést talán meghaladta már. A nyugtalanság, a zaklatottság lüktet diákévei felidézése és a jövő elé tekintés között. A csodák kristálypalotáján, meglehet, éppen az ő helyében vár boldog ébredésre a mesékben élő királyleány. A mesealak jelzője a bús, sajátja a szomorú, az azonosság világos, némileg stilizált a képzeletben, és nagyon őszinte a valóságban. Titkok, elsüllyedt, varázsos világok után az emlékezésben valamelyest kisimulnak a gondok redői, de a múltban, könyvek között töltött évek és éjnappalok hangtalan nyugodtsága mögött finom rezonanciában felfedezhető a látszólag pihentető álmatlan alvás képében az álom fájlalt hiánya. (Diákleány)

Ilyennek látja magát, oktalanul elveszettnek, vigyázva bizakodónak, és mégis érzi, bármi múlt, tűnt is el, az új, a váratlan még el fog érkezni a számára. A jövőbe tekint, vágyakról, újdonságról, érzésről beszél, de lelkesedését önkéntelenül átissza a visszafogottság, a merni nem tudás béklyója, vagy a tapasztalat józan ésszerűsége, hogy talán nem fog menni, hiába minden új, most születő gyönyörűség, boldog várandóság, a múlt hervadó emlékei, a merengő gyász állít majd neki holnap is tükörképet, és ettől nem tud szabadulni. A jövő felé soraiban is megépül a jellemző határvonal, a válaszfal: a múlttal küzd, a jövőt reményli, s csak azzal az egy pillanattal nem tud semmit kezdeni, ami talán valamelyest eligazíthatná, mert nem tudja magáról, hogy abban éppen milyen. Ezzel elismeri, talán nem is áll hatalmában vezérelni, pontosan ismerni saját magát, ezért törekszik arra, ami még lehetséges: megfigyelni önmagát, és ezért képes ezzel a gondolattal bevezetve annyira valódian megragadni az idő természetét, ami nem más, mint az egy ponton jelen levő többkiterjedésűség, azaz az éppen megjelenő új és az éppen eltemetett régi közötti kibogozhatatlan milyenségű jelen egyneműsége; megfigyelni önmagát, a hídon áthaladó ént, aki szinte előrenyújtja azt a valakit, aki időnként már a múltba révedt. Ez a költő, aki csak azt tudja, útja ezután messze viszi, hogy miként, hova, merre, azt nem ismeri, de a lelket meglepő sok újban biztosan látja önmagát, azt az énjét, akit csak a múltban lát, de aki bizonyosan része lesz az új lénynek is, az elmúló jövőnek; a nem felejthető szomorúságban. (A jövő felé)

Első kötetének 1911-es megjelenéséig a Nyugat A nevetők, Nyári éj (1908/15.), Egy szobor előtt, Álmatlan éjek (1909/8.) című verseit közli. Az 1916. évi 13. számban megjelenő A kert már az Őszi üdvözlet idejéhez tartozik.

„A művészlélekben két, talán ellentétes tulajdonságnak kell egyesülnie: a szuggesztibilitásnak és a szuggesztivitásnak. Minden hasson reá - de sokakra hatni is tudjon. Mindent felvegyen - a legfinomabb rezzenést is megérezze és ... - ez épp a kérdés! Nyilván fel kell tételeznie a többi emberről, hogy nem épp olyan érzékeny, mint ő - tehát, ha lelkének egészen finom változásait akarja közölni, már ösztönszerűleg sem bízhatja rá e gyengéd mondanivalókat saját természetes erejükre - azt az intenzitást, amellyel útnak indulnak rendszerint kevesli -, s ekkor formálni kezdi ezt a mondanivalót - megnöveli, vagy úgy helyezi el, hogy helyzeti energiája következtében hasson -, néha éppen megfordítja: s ami benne gyengeség volt, abból művészetében erő lesz ...”, írja róla 1922-ben Füst Milán.

Olyannak nevezi őt, aki „a művészet összes figyelemreméltó eszközeit ismeri - s ez megmutatkozik azokban a pillanatokban, mikor néha lankadatlan értök nyúl - s ilyenkor aztán csillognak is e versek! -, hogy aztán lankadatlan ismét elejtse azokat s egy kedvetlen lélek melankóliájával, sokszor kedvetlenül is folytassa - mintha azt akarná evvel mondani, hogy művészkednie néki nem érdemes! Ehhez már energia kell - s ő bágyadt, elhanyatló nyugalmában oly jól érzi magát!”

Reichard Piroska versei szuggerálók, mondja Füst, amiket nagy élvezet olvasni. Művészi kifejezésének módját határozottan figyelésre érdekesnek tartja, a művészi kifejezésnek azt a módját, amikor a költő „nem tartja érdemesnek, hogy bármiféle erőfeszítést tegyen azért, hogy megértsék. - S mert éppen maga a beszéd is fárasztja: még ezt a fáradságát sem szégyenli, vagy leplezi - s hogy mégiscsak szól: nyilván egy benső, halk sugallat biztatja, hogy ha kimerülten is, mégiscsak beszéljen ... Szóval - ily lelki alkat mellett a feladat ez: bágyadtságot bágyadtsággal kifejezni ... - S ez éppen az, amit sok fáradt érzésű lírikus már annyiszor megkísérelt - s ami a legritkábban szokott sikerülni - s itt e kötetben mégis sikerült. Olyan e kötet vers, mint a morajló egyformaság zenéje.”

A csendhez (A Nyugatban nem jelent meg)

Ó csendességnek tiszta, mély folyója,
be jó így mozdulatlan úszni benned,
nem érezni körültem mást, csak téged.

Te lefürösztöd az idegenséget,
az út porát, a verejtékes könnyet,
mi zajos napokon át elborított.

Te ki vágyak tüzét soha nem szítod,
te, kiben megtisztulnak az emlékek,
kiben megbékél az élettől fáradt:

mikor jön nap, hogy szent vized megárad
és éltem minden partját elborítva
halk hullámaid átringatnak végre

az örök csendességnek tengerére ...

„Kedves e leplezetlenség, e modornélküliség - s legfőképpen kedves maga a lélek, mely ily egyszerűvé s igénytelenné tisztult! - Amely már csak magának dúdol az örökkévalóságról ... Amely magányának panaszolja el a vágyak lassú halálát, az évek gyors futását - az örök egyformaságot s az örök szerelmet. S nem bánja, akad-e hallgatója. Nála nem érezzük soha, ami oly sok kitűnő lírikus olvasásakor zsenánt mosolyra indít, hogy: lám - panaszkodol, hogy nincs kedved élni ... Mennyire meghazudtolják életuntságodat fénylő élettől s akarattól duzzadó verseid! - Néki elhisszük, amit mond: érzéseinek mély komolysága teszi szavahihetővé s - egész lelki magatartása az az absztrakt költői forma, amely verseiben szuggesztíven hat.”

A borongós vagy éppen a játékosabb hangvétel mellett olykor más soraiban „a régi nagy szenvedélyek és szenvedések emléke mégis csak felragyog s őt magát is elragadja - amelyekben felemeli hangját, hogy tisztán, csengőn s méltóságos szomorúságával üzenetet küldjön. S ezek: a szerelmes versei.”

Őszi üdvözlet

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

Versei színei izzók, szenvedélyük erőteljes, formái biztosak. Az élet szenvedélyei és küzdelmei iránt érdeklődő lélek, akit mindezek az ilyen tiszta szépségű sorokra ihletnek.

Reichard Piroska ennek ellenére nem „termékeny” költő. Három verseskötete mellett kevés számú novella alkotja életművét, amikből a Nyugatban öt olvasható. Magányérzete, lelki bezárkózása, nem mért szomorúsága visszatartja, hogy túl szabadon, mérték nélkül születő szövegekben pazarolja azt, amit legbelül tart magában, aminek értéséhez a legszükségesebb tényező a csönd, ami lehetővé teszi, hogy ráfigyeljen. Ez a csönd jellemzi Szirákné napjait is. Az eseménytelen, megálló idő, amibe a fiatal jövevénylány, Walburga, a címadó főhős nevetése csendül bele olykor feltétlen gondolatkeltő erővel az arra fogékony számára.
Walburga, a német nemesi sarj határozatlan szándékkal és pontosan fogalmazott feladattal érkezik Budapestre a háború második évében. Három serdülő lányka szellemi nevelése vár rá, és Walburga kezdetben mindennek örül és mindennel meg van elégedve, a család első benyomása pedig a megkönnyebbült öröm. Ez az öröm azonban hamar tovatűnik.
Walburga ösztönösen magára vonzza mások figyelmét, és ez különböző érzéseket vált ki a különböző emberekből. A lányok szeretik, a férfiak tetszése sokszor nem kívánt módon leplezetlen, a „kis törékeny Óhegyiné finom, szőke homloka azonban többször elkomorul”, amikor barátnői Walburga felől kérdezik, és Óhegyi sem kedveli a Walburga érkezése óta kialakult rendszeres hangosságot. Eldől, hogy Walburga a nyár múltával máshol folytatja szolgálatát.
A különböző jellemek eltérő jellegű egymásrautaltságának sajátos szövetén keresztül szűri át az író azt, ami a viszonylagos jólét és biztonság falai között az első világháborúból a kötelességüket a maguk módján teljesítő nőket, női lelkeket eléri. „Mióta férje bevonult, Sziráknénak minden általános, elméleti elgondolása a háborúról, minden határozatlan borzalma, rettegése és kétségbeesése abba koncentrálódott, ahogyan férjét féltette és sajnálta.” Walburga csak egy pillanatra komorodik el, mikor új ismerősei a vőlegénye felől kérdezősködnek: „A francia fronton van; én meg itt... Ilyen az élet!”, feleli, s hangja már újra csicsereg és csattog. Walburga már új helyre kerülésének hírére örül az ígérkező szabadabb, mozgalmasabb életnek, Szirákné a franciául beszélgetés és a talán valamelyest végzett olaszul tanulás tervébe kapaszkodva nem érzi magát „többé oly elveszettnek a jövendő napok magányában”. Walburga új helyeken ad órákat francia és német nyelven, Szirákné, akinek semmilyen feladatot sem juttatott az élet, pedig abban talál munkát és lel örömöt, hogy munkát keres Walburgának. Walburga „gyermeki gondtalansága természetesnek találja Szirákné váratlan gondoskodását”, Szirákné újjászületését éli, hogy gondoskodása Walburgáról elegendő ok, hogy fontosnak érezhesse magát. „Lassan melegedő, magába zárkózó természetének” ideje és tere nyílik, hogy kíváncsisággal forduljon a fiatal lány felé. S bár „a kitörő jókedv, mohó életöröm, mely egy jó szótól, egy szál virágtól, egy ismeretlen férfi simogató pillantásától már magasra lobban”, neki oly idegen, mélyreható fürkészésében beismeri, hogy Walburgában „talán éppen ez az idegenszerűség vonzza, a könnyűség, a gyermeki önzés, mely a világnak e szörnyű katasztrófájától csak csinos fiatal tisztek kardcsörtetését hallja...”
Ez a megkíméltség, tenyérnyi békesziget, védőpalásttal elválasztott otthon a színhelye a két nő személyiségének különös kapcsolatának, ami együttüldögélésükkel telik minden este, de hiába a magány és az egymásrautaltság, ez nem hozza őket közelebb. „Sőt, mintha minél többet volnának együtt, annál jobban nőne az idegenség”. Már-már ellenségesség. Aminek oka nem a kor, nem faji vagy intelligenciabéli különbség, hanem valami rejtettebb, valami lényegesebb. Aminek során az egyik így viselkedik, a másik pedig úgy: Walburga az önmagát felkínáló élet ösztönös élője, Szirákné pedig az, aki ezt távolról szemléli, és aki erre való képtelenségét tudja felfedezni. Gyökeres ellentétek, egy érintetlen jellem, egy eredő vágy különböző megformálódásai, világra jövetelei. Walburga örök vidámságának energiája a múlhatatlanság érzetét sugallja, mert mindig ugyanolyan kifogyhatatlanul képes átformálódni, Szirákné számára viszont másként jelentkezik, ami maradandó: „Az őszben nem az elmúlást érzi, hanem az örök visszatérést, az állandóságot, az ismétlődés bizonyosságát az örök változásban. S most mintha egyszerre megértené a maga lényének alapját: ezt az állandóságot, megbízhatóságot, változatlanságot a változásban; s véle szemben a másik: az örökváltozó, a pillangószerű lélek, az emléktelenül, könnyedén szertecsapongó - Walburga.” A két nő közös csöndjeiben, ez a néma harc alakul, a feleség és a szerető erkölcsi küzdelme, soha ki nem mondott ítélettel. Walburga, a főhős, akinek frissesége és fiatalsága maga az esemény, amely az elmélkedésre érdemes, és Szirákné, a mellékszereplő, akinek önkéntelen, az unalomtól menekülő elmélkedése Walburga esetleges, lehetséges, találgató jellemmegfejtése. És Walburga természete újabb rejtélyeket tartogat, csaknem egy anya-lány viszony hallgatólagos felépülésével, ahol az idősebb elnéző, gyengéd szeretettel tekint a fiatalabbra, s a fiatalabb ezt természetszerűleg veszi tudomásul. Viszont a háborútól messze kiépült fronton is túl lehet feszíteni a húrt, a tavaszi és az őszi offenzívákra gondoló szívdobogásban Szirákné felháborodása csaknem örökre kisöpri Walburgát a szobájából, ám az indulat helyét csakhamar felváltja a Gondviseléssel kötött szerződés, ami bár nem teljesen tudatos és világos, még megmenti Walburgát, hogy sorsa megpecsételten rossz irányba sodródjon. Az „alázatos, áhítatos, magábaszálló fogadalomtól a sors ismeretlen hatalmától való rettegés mégis megenyhül, és meglágyul és megnyílik minden, ami lényében szigorúan és mereven zárt volt”, így éli meg a történteket Szirákné, de ahogy a háború különös, embertelen léptékű évei az egyiknek a „törődött, fanyarkedvű, akadékoskodó embert”, és a vágyak mindig másként teljesülését adják vissza, úgy kell a másiknak is szembenéznie hálátlansága következményeivel, ami ha nem így volna, már elfogadhatatlanul nagy jóság volna az élet kedveltjeivel az olykor elnéző egyensúly részéről. És ez alól Walburga sem mentesül.

A világháborús éveket csak közvetve, távolról megérkező szereplők révén szövi bele Walburga című 1926-os novellájába az írónő, de amennyire kevés konkrétummal, annyira pontosan írja le a fogyó „élelmiszerek és ruhaneműek”, a „nőttön-növő nincstelenségben kuporgatott apadó vagyonkák” prózai, és „a világ testén kimerülten vergődő és a békét, csendet, rendet halálosan szomjúhozó mély seb” lírai nyelvén e négy év rövid történelmét, ami egész Magyarországot, és Beregszászt sem kerülte el.
Walburga Budapestre érkezésének évében a német hadseregparancsnokság hadiszállása a keleti fronton néhány hónapig Beregszász. Egy év múlva már működik az élelmiszerjegy-rendszer, az aranypénzt bankjegyekre cserélik és szaporodnak a kibocsátott hadikölcsönkötvények. Ahogy érkeznek a beregszászi vasútállomásra az első sebesülteket szállító vonatok, úgy hagy alább a háború kitörését fogadó kezdeti nagy lelkesedés, és Beregszász történelmének legtragikusabb korszakához érkezik el. Hogy aztán alig húsz évvel később újra felfokozott hangulat fogadja a hasonló hírt.
Az év első felében szép és felejthetetlen ünnepek teszik tartalmassá a beregszászi lakosság életét. A Szent Jobbot szállító aranyvonat útvonala a várost is érinti, és Reichard Piroska is hazatér szülőotthonába egy felidéző, emlékező verssel (Beregszászon, 1939/5.).
Fél évszázad távlatából keresi fel a Namény utcai házat, melyben a kert különleges bokrának-fájának első gyümölcstermésével megszületett az első gyermek, ő is. Gyermek önmagára emlékezik, a hiányzó rejtő lombokra, a földi eper, ribiszke, málna eltűnt édes ízére. Apját dörmögőnek látja újságja mellett, anyja nevető és fiatal, ahogy fecskeszárnyak viszik utcájukon végig, a régi házig, a kiskapun, az otthon melegségébe, a terített asztalhoz, ahol a felbecsülhetetlen érték rejlik, hogy várják. Ezekkel a képekkel idézi meg a gyermekkort, a zsivajgó vidám hadat, de a révedő lírai hangban a mosolyt szülő, jóleső szellemi régiségek mellett egy sorban már talán a jelenre érzékenység reménye is megszólal: „...Tünjetek el, ti mai árnyak”.

Négy évvel később.

A II. vh. fordulatának éve. Egyre gyorsabb ütemű a magyar gazdaság teljes háborús átalakítása. A katonai előképzés legfontosabb színtereként működik az egyre nagyobb szerepet vállaló leventeintézmény. Magyarország helyzete felemás a háborúban. A politikai rendszer bázisa hosszú idő óta, a háború első éveiben a legszélesebb. Az elvesztett területek visszaszerzése, az elszakadt magyarság visszatérése, a hadikonjunktúra gazdaságélénkítő hatása az általános közhangulat javulását hozza. A kormánynak van legális baloldali, demokrata ellenzéke, demokratikus beállítottságú napilapok jönnek létre, az ország kimarad a „zsidókérdés” radikális megoldására irányuló német követelések végrehajtásából, számos lengyel és más nemzetiségű antifasiszta ellenálló, zsidó menekült, szökött francia hadifogoly talál menedéket és életlehetőséget Magyarországon. A háború nagyobb bajok nélküli átvészelésének illúziója azonban egyre ingatagabb, a szövetséges légierő bombázással fenyegeti Budapestet, ha a magyar hadiipar továbbra is kiszolgálja Németországot. A háborús pszichózis eléri az országot, a sztálingrádi szovjet ellentámadás megadásra kényszeríti a várost ostromló németeket, Észak-Afrikában a szövetségesek győzelmével véget ér a háború. A Don-kanyarban elpusztul a 2. magyar hadsereg. A következő évben már a lakosság nagy része találkozik a háború igazi arcával, a bombázásokkal, a fegyveres harcokkal. Légvédelmi intézkedéseket hoznak, kijárási tilalmat vezetnek be, a nyilasok minden gátlás nélkül céljaik szolgálatába állítják a leventeköteles korúakat, nagy erőkkel zajlik a zsidók üldözése, megkezdődnek a deportálások. 1943. január 1-én, Budapesten Reichard Piroska öngyilkosságot követ el.

1908 és 1941 között 77 írása (versek, kritikák, tanulmányok, elbeszélések, műfordítások) jelent meg a Nyugatban. Harmadik kötetéről Elek Artúr az alábbi kritikát írta a Nyugatba:
„Az a Reichard Piroska, aki az új verseket írta, mindebben alig különbözik a régitől. Jellemző tulajdonságaiban azonos vele. Csak mondanivalójában gazdagabb, hangjában változatosabb, művészetében tudatosabb. Minden lírai költés főelemei: a vágyódás, a reménykedés, a teljesülés, az emlékezés érzései közül, immár nemcsak az első adja költeményeinek tartalmát. Az elégiás hang meg-megenyhül, olykor szinte meg-megvidámodik. Mintha legutóbbi kötete óta szebbnek tetszenék neki a világ és kívánatosabbnak az élet. Alaphangja még mindig az érzelmesség, de a képzelettől megszínesített és reflexiókkal elmélyített érzelmesség.”

A magányos nő érzéseinek finom megszólaltatója volt, mondta róla Komlós Aladár. Utolsó verse, a Furulyácskám a Nyugatban jelent meg (1940/4.), a megszűnés évében egy novelláját közölte a folyóirat: Napok, napok (1941/8.).

----------
Források:

A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub, 2000

Nyugat folyóirat: Reichard Piroska versei, prózái
 - Nyugat online
(http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm)

Reichard Piroska életrajza
 - Nyugat 1908-2008
(http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/reichardp.htm)

 - Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
(http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC12527/12833.htm)

Reichard Piroska emlékezete
 - Jewish Meeting Point
(http://www.jmpoint.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=172)

Beregszász történelme
 - Beregszász online
(http://www.beregszasz.net/index.php?a=tortenete)