Gondolatmenetem kiindulópontja Karátson Gábor 2008 augusztusában Szentendrén Vajda Lajos emlékkiállításán elhangzott megnyitószövege. Itt vetődött fel, hogy ezen képek szövéshez hasonlító formanyelve a Látható és láthatatlanban kifejtett fogalommal, azzal a látó és a látvány összefonódottságából keletkező (bár résnyi eltolódottságban, egymásnak sohasem tökéletes tükörképeként megjelenő), a lét elemét szavatoló hússal gondolati közösségben lehetnek: kvázi ugyanarra az eredményre jutott a filozófus és a festő. Ez az egybeesés nagyban bizonyítaná azt az állítást is, miszerint a hús valóban alapvető elem, mivel létezésére egymástól függetlenül döbbenhetnek rá a valóság leírásán, megjelenítésén elmélkedők. A kiállítás Vajda Lajos utolsó korszakának drámai hangvételű örvénylő vonalvezetésű, főképp organikus képződmények (gombák, gyökerek) mintájára megrajzolt, szén- és tusrajzait mutatta be, de szerepeltek arc- és testmaszkok is a korábbi alkotói periódusból. Egyértelmű számunkra, akik ezekkel a képekkel találkozunk, hogy ezek nem valamiféle külső látványt rögzítenek, nem tájképek, de nem is csupán valamilyen optikai játékon vagy tudatalatti látomáson alapuló absztrakt művek. A látvány és az emberi emóció: szorongás, halálfélelem egymásra tükrözöttségének dokumentumai ezek, egy rémült arcra visszatekintő táj-maszkként vagy meghatározhatatlan állati és növényekből összefont kísértetlényekként.

Nehezen tudnánk meghatározni, hogy mit ábrázolnak ezek a képek. Megjelennek bennük ugyan felismerhető, beazonosítható figurák, bagoly, lovas, eltorzított emberi arc, madáralakok, csirkelábak, karmok, de ezeket nagy részben elnyeli az őket magába foglaló, bekebelező, náluk gyorsabban mozgó, növekedő, kiterjedő örvénylő test: a valóság szövete, amiből fel-felbukkannak, kiemelkednek, majd visszasüllyednek, visszahúzódnak bele. A végtelen, amit a fehér lap jelent, megtelik ezekkel a gabalyodó indákkal: gyökerek, amelyek a táplálékot jelentő nedveket szállítják, kikövetkeztethetetlen isteni rend szerint gabalyodnak, kegyetlen törvény szerint,⁽¹⁾ amelyeknek a természet adja az alapformáit, a mintázatát. A festő tekintete nem a tárgy felületét tapogatja le, hanem belép magának a tárgynak, eleven testnek a belsejébe, és annak erezetében felfedezőútra indul. Ezeknek a gyökereknek és szövedékeknek értelmezésekor kettős jelentést állapíthatunk meg: egyrészt szállíthatják az életet jelentő nedvességet, másrészt illusztrálhatnak emberfeletti, természeti erejű, pusztító, örvénylő

(1) „…a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” Hasonló gondolatmenetet követ József Attila az Óda című versben, amikor a szeretett nőt belülről, testének belsejében is megszemléli (alámerül rejtelmeibe), testi szervein keresztül dicsőíti a nőn keresztül az Istent, vagyis annak művészi alkotását, magát a valóságot.