(beszélgetés Kovács Dáviddal, barátommal, a festővel)

Kötetlen beszélgetést ejtettem meg a minap Kovács Dáviddal, mostani számunk képzőművészeti rovatának meghívott alkotójával. Beszéltünk életről, halálról és a tavaszról.
Dávid tökéletes interjúalanynak bizonyult, mert szinte kérdeznem sem kellett, mindent elmesélt, ami csak felmerülhetett bennem, mint érdekes téma. Lehet, hogy gondolatolvasó? Ki tudhatja…

Filcsik László: Na, akkor kezdjük a kezdeteknél!

Kovács Dávid: Egy tetkóval kezdődött az egész, tizenötéves koromban. Aki felvarrta rám a képet, maga is művész volt, és tele volt a műhelye mindenféle alkotással. Teljesen elvarázsolt és magával ragadott ez a világ, és azon kaptam magam, hogy művészeti könyveket bújok, és egyre többet rajzolok. Viszont a középiskolában ez visszaesett, mert elég ingerszegény környezetbe keveredtem akkor. Miután ott végeztem, édesapám kérésére, egyetemre jelentkeztem, de három évvel ezelőtt úgy gondoltam, megpróbálkozom egy nyári rajz sulival, lesz, ami lesz. Végül olyan szintre sikerült felhoznom magam egy nyár alatt, hogy úgy éreztem, érdemes komolyan foglalkoznom az alkotással.
Ezek után elszegődtem egy OKJ-s rajziskolába, és folytattam a tanulást, miközben megpróbáltam felvételizni az Iparra és a Képzőre is. Nem sikerült, mivel nem készültem fel ezekre rendesen, amolyan szárnypróbálgatásnak fogtam fel a dolgokat.
Később Bécsben, kalandos úton – egy ismerősöm tanácsára – besétáltam az Iparművészetire, és leadtam az anyagomat, amivel bejutottam a legjobb húsz közé, de végül nem lett meg a beszavazás. Azt mondták, mindenféleképpen jöjjek el jövőre, mert nagyon ígéretes vagyok.

F: Szóval sok kitartással bárki lehet művész?

K: Természetesen nem. Kell hozzá egy nagy adag tehetség is, de nagyon fontos, hogy kitartásod legyen a végtelenségig. Sokkal nagyobb pofonok érik az embert, minthogy nem veszik fel valahova…

F: Akkor idén teljes gőzzel dolgoztál a bécsi felvételire, ha jól sejtem?

K: Pontosan. Az elmúlt nyár nagyon sok tapasztalatot nyújtott a számomra. Sokat stoppoltam és Orosziban teljesen nomád körülmények között éltem. Kiszakadtam teljesen ebből a mókuskerékből, és visszatértem önmagamhoz. Tiszta lappal álltam neki a munkának. Lekentem diszperzittel minden régi munkámat, és három hónappal ezelőttig csak vázlatokat készítettem. Mostanra összeállítottam az anyagomat, amivel nevezek az idei fordulóra.

F: Most a képekről kérdeznék egy kicsit… Mire is dolgoztál ezeknél a képeknél? Csomagolópapírra?

K: Nem, nem, de majdnem. A szobafestők szokták ezzel a padlót letakarni. Az a véleményem, hogy az alkotásnak kell a magasba emelnie azt, amire el lett készítve, nem pedig fordítva.

F: Nem a távoli jövőnek készíted ezeket a képeket, az már biztos. Dávid, téged mi késztet az alkotásra?

K: Nem tudom. Nincs semmiféle hang, ami azt mondja: Gyorsan fessél pajtás!, ha erre gondolsz. Egyszerűen van egy belső késztetés, ami nem hagy nyugodni egy idő után. Én nem tudom elmondani a dolgokat, amikre gondolok, nem tudom úgy szavakba önteni, ahogy lefesteni képes vagyok, de még ez is nagyon kevés, mert szerintem nincs olyan ember, és nem is volt, aki két dimenzióban meg tudna, tudott volna eleveníteni valamit is abból, ami a fejében kavarog.

F: Ez úgy hangzik, mintha sosem elégednél meg az alkotásaiddal, mintha örök elégedetlen lennél…

K: Mert így is van. Mindig haladni kell előre, mindig törekedni kell a jobbra.

Kovács Dávid képei
Kovács Dávid - portré