Először a lelkiismereteket kell meggyőzni arról, hogy ami embertelen az rendjénvaló, utána akadálytalanul jöhet a tett.



Az első reggelen, mikor lassan összegyűltek, csak a súlyos némaság ült közéjük. Néha lopva-félve egymásra néztek, de gyorsan félresiklott minden tekintet, mintha ez az intimitás áruló lehetne. A szemek őszintesége eltakarhatatlan, s ez a pőreség most védtelenné és kiszolgáltatottá tehet. De déltájban már oldódott kicsit a hangulat.
- Szemétség. - Jelentette ki Livi, s erre hirtelen összekoccantak feszültségtől merev kezeikben a kanalak, tányérok. Az ebédlőben szinte mindenki egyszerre szólalt meg, s ebben az enyhültségben felszabadult, élénk beszélgetés, egymás-felé-fordulás született.
- Kocsmát nyitok! - jelentette ki nagy hangon Márta. - A nagyanyámmal együtt kocsmát nyitok! Csak meg ne igyam mind a bort! - nevetett, s körülötte már nevetni tudtak a többiek is, hiszen jól ismerték Márta alkoholhoz való - többnyire ártatlan – viszonyát.
- Össze kellene fognunk - indítványozta Szépné, hatalmának, méltóságának gőgje apránként visszatért belé a délelőtti riadt félelemből. S ahogy sietősen és mind egyszerre beszélve elmondták hirtelen rájukszakadt ijedelmüket, úgy oszlott el az, vált láthatatlanul puha köddé, tűnt el a valószerűtlenség határain túlra. Ez a közös összetalálkozása itt a lelkeknek ebben az egymásrautaltságban eddig soha nem érzett gyengédséget és meghittséget teremtett köztük, melyben egész délután együtt voltak. Mindannyiukban felrémlett a remény; hiszen az nem lehet, hogy ezentúl nem lesz normális, ember-módra való élet, ez az ijedelem nem lehet más, mint tovatűnő, eszelős álom.
Pár nap múlva azonban elkopott a jó érzés, ők maguk különös változáson mentek át. Enikő egyre figyelmetlenebbé vált, a számítógép billentyűjén néha megállt a keze és úgy maradt majd félóráig, amíg ő az ablak láthatatlan rácsait fürkészte. Szeme alatt egy hét múlva fekete karikák tűntek fel, szórakozottsága a számlák szokott tárolási rendjét is veszélyeztette. Laci viszont lázasan nyüzsgővé lett, keze alatt égett a telefon, vagy ő hívott, vagy őt hívták. KFT-k és BT-k, maszek fuvarozók és szeszcsempészek tettek neki árajánlatokat, de ő mindegyikre azt válaszolta; kevés, kevés. Szépné, akinek vezetői öntudata egészen visszatért már, rendíthetetlen és szorgos munkába kezdett. Míg régebben fél napokat eltöltött a fodrásznál és a kozmetikusnál vagy a szeretőjével, most égett keze alatt a munka. Kipakolta az összes iratszekrényt, dirigált és rendezkedett, szeme először szigorúan, pár nap múlva már enyhe utálattal villant a tétova és tűnődő Enikőre.
Livia figyelt és fülelt, jelekre várt. Hamisítatlan és egyértelmű jelekre, amelyek most teremtődött megérzését igazolhatnák. Mert férjével való előző esti beszélgetése során ismerte fel a helyzet hasonlóságát egy régen látott és elfelejtett színházi előadással. A darab valami szegény városlakókról szólt, akiknek egy fensőbb erő jólétet ígért, ha megölik egyik szeretett társukat. A lelki torzulás, a kényszer manipulációja volt az, ami Liviát izgatta. Felismerése annak, hogy először a lelkiismereteket kell meggyőzni arról, hogy ami embertelen az rendjénvaló, s utána már akadálytalanul jöhet a tett. S ahogy a városlakók is megtalálták és kitalálták végül áldozatuk bűneit, hogy aztán majd ítélkezhessenek felette, úgy leste Lívia is ezt a fordulatot, várta, hogy ötük lelkében mikorra érik meg ez az indulat.
Enikő - míg tűnődése lagymatag semmittevésnek látszott - magában számolt. Számolt lassan egy hete, nappal és éjszaka. Kiszámolta, hogy elsős gimnazista fiát ki kell vennie az iskolából és talán sikerül őt a sarki zöldségesnél rakodónak elhelyezni. Kiszámolta, hogy óvodás lányának mennyibe kerül az új cipő, és a fűtést, amire nem biztos, hogy telik majd. Ami igazán foglalkoztatta, amire nem mert mégsem gondolni, de lelke mélyén napjában harmincszor megjelent tapogatózva, mint a gyötrő lelkifurdalás, ami majdcsak utat talál magának valahol, az a ház OTP-tartozása volt. Nyolcszázezer forint meg a kamat, hatalmas havi részletekben. Így úszott el álmaiban a ház, minden kedves zugával együtt, a kis konyha, családi összejövetelek meghitt összebújásai, a színes tarkaságával vidám gyerekszoba amit de sokszor festett és tapétázott sajátkezűleg, még Lédi kutya is, gyermekeinek hű őrzője. Álmában izzadtságtól csapzottan minden éjjel felriadt, s órákig hallgatta a csendet meg az óra kattogását, agyában újságcikkek vastag feliratai cikáztak; hajléktalanok és ingyenkonyha, gyermekmunka és létminimum.
- Talán dolgoznál! - csattant fel Szépné, s Enikő ki sem rezdülve álomittasságából engedelmesen elővette az aznapra rendelt jegyzékeket és úgy tett, mintha nézné őket. Laci most már időnként napokra is eltűnt, belátva, hogy a telefonos megoldás nem vezet sikerhez, fontosabb a személyes jelenlét. Tárgyalt és szervezett, majd felhevülten visszatért kopott ruhás-bálákkal, kozmetikai cikkekkel, dohányáruval. Portékáit azonban hiába kínálta, a nők csak forgatták kezükben a fénylő selymeket és illatos üvegcséket, elismeréssel vegyes bámulattal, de nem vettek semmit. Mígnem Márta egyik hirtelen - enyhén alkoholos - fellángolásában végülis kiválasztott egy feszes és mélyen kivágott pulóvert és egy svéd márkájú vérvörös rúzst.
- Mi van, a bor mellett magadat is árulod a kocsmában? - érdeklődött Livia derűsen. Márta elnevette magát, hányavetien megrázva vállát:
- Ki tudja, mi lesz? Jobb készülni. Aztán Livia bejelentette, hogy cikket írt bizonytalan és tarthatatlan helyzetükről és felhívta a Rádió egyik szerkesztőjét is, mert a megoldást csak a külső segítség hozhatja.
- Te kis naiv! - csapott vállára barátian Laci és fütyörészve továbbállt egy újabb beszerző körútra. Szépné kezében megállt a toll:
- Te képes voltál kiteregetni a mi belső, személyes ügyeinket? Nem gondolsz a szakma jó hírére? - Livia egy pár pillanatig döbbenten állt, aztán hangosan nevetni kezdett, de örökké mosolygós kedvében most nyoma nem volt vidámságnak.
+
Egy keddi napon mindannyiukban összetört a lélek. Ültek és nézték egymást, meg a falakat némán. Még Szépné kezében sem sercegett a toll. Úgy tűnt, a kudarc mára lett nyilvánvaló, a szerepjátszás megszűnt, kifáradtak. Márta szólalt meg előbb:
- Nekem az a véleményem, hogy a Laci nem közibénk való. Aki állandóan üzletel és a munkaidő nem érdekli, az nem való ide.
- És aki a mi belső ügyeinket a nyilvánosság szájára adja, azzal mi legyen? - csattant fel azonnal Szépné. - Nincs abban morzsája sem a szakmai tisztességnek! A beálló néma csendben lassan mindannyian Enikőre néztek, tudván, hogy még nincs vége. Szépné, hogy belső feszültségét, idegességét leplezze, színpadiasan az ablakot bámuló asszonyra mutatott:
- Meg aki egész nap az utcát meg a háztetőket lesi és semmire sem használható? Enikő összerezzent:
- Háromezerötszáz két hónapra - mondta, majd magához térve ijedten a többiekre bámult. Bár az előzőekből szót sem hallott, pillanatok alatt megértette, miről van szó. Lassan megfordult a székén hátát mutatva a többieknek és egész testével jelezte, hogy ő nincs itt többé. Még vártak, de más nem történt. Livia rosszul számított, nem volt itt véres leszámolás. Senki sem küzdött, legnagyobb meglepetésére ő maga sem. Nem mondta, hogy ez alatt a tíz év alatt mit tett a cégért. Hogy otthonhagyta beteg anyját még utolsó stádiumában is, ha a főnöknek szüksége volt rá. És Laci sem mondta, hirtelen kötött üzleteivel hányszor sikerült neki újra és újra talpraállítani a céget. És Enikő sem mondta, mikor hagyta bezárva gyerekeit a lakásban, ha ingyen különmunka volt. Elmaradt a nagy számadás, hiszen értették egymást. És lassan gyűlölték is.
A következő napokban Márta és Szépné diadalmas öntudattal tárgyalt és levelezett az ügyfelekkel és lázasan rendezték az iratszekrényt. Márta minden nap hozott valami különös kommersz italt nagyanyja kocsmájából, amit Szépné komolykodó gesztussal, vagy előkelő egyszerűséggel fogadott. Enikő újra dolgozni kezdett, ujjai futottak a számítógép billentyűin. Livia segélykérő újságcikkeket fogalmazott, Laci csempészkörútjait rótta. Már egyáltalán nem szóltak egymáshoz. Csak Márta és Szépné súgott-búgott össze néha, megtárgyalva magánéletük apróságait, időnként cinkos, egyetértő pillantásokkal.
Amikor a Központból Gyertyán megérkezett, félrehívta a folyosó bemélyedésébe Szépnét. Az átadott neki három munkakönyvet. Gyertyán elégedetlenül forgatta őket.
- Négy név kell, tudja maga. Ki lesz a negyedik?
- Majdnem elfelejtettem - kapott fejéhez az asszony, a vaskos paksamétából amit álcázásként hozott magával, mintha csak a másik ügyosztályra készülne, előhúzta Márta munkakönyvét is és Gyertyán kezébe nyomta.
- Hát ez az iszákos ribanc. - Felsóhajtott: - És nekem ilyenekkel kellett együtt dolgozni!
Aztán már mindenki ment a sorsa után. Szépné pedig felfrissülve és a győzelem felsőbbrendűségétől övezve helyén maradt, s időnként fél napra elszaladt a fodrászhoz, a kozmetikushoz és a szeretőjéhez.