Máté Angi:
Volt egyszer egy rák.
Ennek a ráknak volt egy zöldes feje.
Zöldes feje alatt volt barnás hasa.
Barnás hasán tíz lába, körbe- karikába.
Tíz lábából kettő olyan, hogy olló volt a végén.
Ült egy pataknak a partján a rák, és találgatósat játszott:
– Mit is vágjak, mit is vágjak? Mondjuk, levágom a bajuszomat. Vagy a katica egyik pöttyét. A szitakötő körmeit. Megcikcakkozom a füvek végét, azt a végét, ami az ég fele mutat.
Így ült a fövenyen a rák, és találgatott.
Addig találgatott, míg belefáradt.
Mert sem a bajusz-, sem a pötty-, sem a körömvágás, de még a füvek cikcakkozása sem volt kedvére való.
– Ehh – ejtette bele unatkozva ollós kezét a patak vizébe.
Belelógatta: szétnyitotta, összecsukta, ollói vagdosták a vizet.
A patak addig hosszan zúgott-búgott. Most ez a hosszú zúgás-búgás felvágódott apró loccs-csubbokra, felvágta a rák:
– Csubbl-loccs, csubbl-loccs – így.
A rák nyitogatta az ollóit, a patak pedig aprókat csubbogott, felvágott darabokból való patak lett immár.
Ha tehette, a rák tavasztól télig játszotta a kitalálósat, s mindegyik játékában azt találta ki, hogy le kell ülnie a patak szélére, vágnia kell az ollóival. Azt kell vágnia, ami eddig egyben volt, vágni a hosszan zúgó-búgót. Ha tehette, így csobogtatta a patakot.
Aztán eljött az az idő, amikor a patak vizét a tél befagyasztotta. Ott didergett a rák, dörzsölte, fújogatta ollós és ollótlan lábait a zúzmarás fövenyen, aztán nyitogatta ollóit, kaparászta velük a vastag jeget, mindhiába, semmi csobogás nem lett attól. Csupán, mintha apró korcsolyák karcoltak volna, az hallatszott.
Megtudta így a rák, hogy most tél van, s ekkor leköltözött a jég alá.
A jég alatt csak a homály látszott nagyon, s azt a nagyon látszó homályt bizony nem szerette a rák.
Eszébe jutottak akkor más, szépen látszó dolgok, s ezért a jég aljára – mi a patakra borult – ollóival nagy napokat és felhőket karcolt, madarakat, s mindent, mik az égen laknak.
Azután a hátára feküdt, vitte a patak, s ahogy fölnézett a karcolt jégre, repültek a madarak, a felhők, a napok, s mindenek, mik az égen laknak.
Volt egyszer egy rák
Volt egyszer egy rák.
Ennek a ráknak volt egy zöldes feje.
Zöldes feje alatt volt barnás hasa.
Barnás hasán tíz lába, körbe- karikába.
Tíz lábából kettő olyan, hogy olló volt a végén.
Ült egy pataknak a partján a rák, és találgatósat játszott:
– Mit is vágjak, mit is vágjak? Mondjuk, levágom a bajuszomat. Vagy a katica egyik pöttyét. A szitakötő körmeit. Megcikcakkozom a füvek végét, azt a végét, ami az ég fele mutat.
Így ült a fövenyen a rák, és találgatott.
Addig találgatott, míg belefáradt.
Mert sem a bajusz-, sem a pötty-, sem a körömvágás, de még a füvek cikcakkozása sem volt kedvére való.
– Ehh – ejtette bele unatkozva ollós kezét a patak vizébe.
Belelógatta: szétnyitotta, összecsukta, ollói vagdosták a vizet.
A patak addig hosszan zúgott-búgott. Most ez a hosszú zúgás-búgás felvágódott apró loccs-csubbokra, felvágta a rák:
– Csubbl-loccs, csubbl-loccs – így.
A rák nyitogatta az ollóit, a patak pedig aprókat csubbogott, felvágott darabokból való patak lett immár.
Ha tehette, a rák tavasztól télig játszotta a kitalálósat, s mindegyik játékában azt találta ki, hogy le kell ülnie a patak szélére, vágnia kell az ollóival. Azt kell vágnia, ami eddig egyben volt, vágni a hosszan zúgó-búgót. Ha tehette, így csobogtatta a patakot.
Aztán eljött az az idő, amikor a patak vizét a tél befagyasztotta. Ott didergett a rák, dörzsölte, fújogatta ollós és ollótlan lábait a zúzmarás fövenyen, aztán nyitogatta ollóit, kaparászta velük a vastag jeget, mindhiába, semmi csobogás nem lett attól. Csupán, mintha apró korcsolyák karcoltak volna, az hallatszott.
Megtudta így a rák, hogy most tél van, s ekkor leköltözött a jég alá.
A jég alatt csak a homály látszott nagyon, s azt a nagyon látszó homályt bizony nem szerette a rák.
Eszébe jutottak akkor más, szépen látszó dolgok, s ezért a jég aljára – mi a patakra borult – ollóival nagy napokat és felhőket karcolt, madarakat, s mindent, mik az égen laknak.
Azután a hátára feküdt, vitte a patak, s ahogy fölnézett a karcolt jégre, repültek a madarak, a felhők, a napok, s mindenek, mik az égen laknak.