Ficsor Benedek:
(Fordította: Papolczy Péter
Park Könyvkiadó, 2009, 480 oldal, 3900 Ft.)
Mi teszi a jó ponyvát? Az izgalmas narráció, a könnyed nyelvezet, a fogyasztás öröme? Netán a magas irodalom egyértelmű állásfoglalása, mely szerint a lektűr igénytelen műfaj, olvassa mindenki nyugodtan, előbb-utóbb ezek a szövegek úgyis eltűnnek a süllyesztőben? Egyértelmű választ adni képtelenség, ám a kérdések létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a hivatalos irodalmi kritika egyre növekvő érdeklődése a lesajnált műfaj iránt. Persze az olvasóközönséget valószínűleg hidegen hagyja az elméletírók kutatási eredménye, számukra talán éppen a reflektálatlan élvezet a legfontosabb. Felesleges annyit agyalni egy szövegen, olvasni kell és örülni az olvasásnak. Csakhogy a művek megítélése szempontjából a ponyvaolvasás homogenizáló attitűdje legkevésbé sem célravezető. Ahhoz, hogy megértsünk valamit a szövegből, szembe kell menni az általánosító és a reflexiótól minden körülmények között tartózkodó tendenciákkal. A befogadás összetett folyamat, amelyben nem téveszthetjük szem elől az értékelő funkciót, még akkor sem, ha egy könnyed írással van dolgunk.
Az Instant dohány egy valószínűtlenül jó regény. Mindent igényt kielégítő, kőkemény szórakoztatás. Ez azonban csak a végeredmény, mire ideáig eljutunk egy komplex szöveget tudhatunk magunk mögött, aminek a megértéséhez ugyanúgy elszántságra van szükség, mint az eminens írások esetében. Jens Lapidus munkája precízen kialakított rétegekből áll, amelyek szintenként változtatják formájukat, nem mindegy tehát, hogy milyen irányból közelítünk a regényhez. A béke szigeteként elképzelt Svédország alvilágának sötét bugyraiba merülünk a szöveggel, a szenvtelen narrátor visszafogottságának hála autentikus kalauzként kísér végig bennünket a történeten. Az elbeszélő egy percre sem válik nagyképűvé, pedig lazán megtehetné, a könnyed, szinte odavetettnek tűnő sorok azonban minden hatásvadász elemet mellőznek, nincs fölösleges okoskodás, unalmas „külső” szólam, csak a sztori pontos nyelvi megalkotásának vágya. Persze ez a nyelv nem rendelkezik olyan (művészi) erővel, mint a kortárs irodalom kiemelkedő szerzőinek munkái, de vélhetően nem is ez volt a cél.
Jens Lapidus ügyvéd. Méghozzá Svédország egyik legkeresettebb védőügyvédje, ügyfelei jórészt alvilági körökből kerülnek ki – tájékoztat minket a fülszöveg. Az Instant dohány mégsem egy ügyesen megszerkesztett „best of jogászélményeim”, a szerző ugyanis tökéletesen háttérbe húzódik, teret engedve a szövegben életre kelő figuráknak. Vannak ugyan jegyzőkönyvek, életszagú bírósági ügyek, börtön, satöbbi, de ezek sem kívülről érkeznek, sokkal inkább az elbeszélés belső logikája követeli meg szerepeltetésüket. A történetet nem az élet igazolja, magától válik hátborzongatóan eleven bűnügyi sztorivá. Természetesen sokan ellenem vethetik, hogy az események valóság- (vagy valódiság-) tartalmát csak a bennfentesek ítélhetik meg: aki nem szippantott kokaint márvány bárpultról, nem verte szét a rivális kidobók fejét egy piszoáron, nem lépett meg börtönből, az hallgasson. Ám jelen esetben épp az a fontos, hogy a hihetőséget a szöveg és nem az ügyvédből lett szerző biztosítja, lehet, hogy valójában a dolgok nem egészen így mennek, a lényeg, hogy én mint olvasó higgyek az elbeszélőnek – és ez maradéktalanul teljesül.
Elég rázós terepre merészkedik a szerző, amikor a jelentősebb svédországi kisebbségek (szerb, latin-amerikai) és a bűnözés kapcsolatát tematizálja. Szereplői ráadásul erkölcsi véglények, akiknek semmi sem szent, és akik ennek ellenére becsületről, örök törvényről és a társadalom álszentségéről tartanak lépten-nyomon kiselőadást. Három eltérő háttérrel rendelkező figurára épít a sztori: egy szerb verőember, egy „latino” díler és egy svéd egyetemista egymásba fonódó gaztetteit tárja elénk a minden közegben otthonosan mozgó narrátor. Szerencsére a moralizáló eszmefuttatásoktól a hatásvadász akciójelenetekhez hasonlóan tartózkodik a szöveg, a társadalmi feszültségek és az együttélés íratlan szabályai közt tátongó szakadékot nem akarja erkölcsi frázisokkal feltölteni az elbeszélő, nem ítélkezik, csak bemutat, a döntést minden esetben az olvasóra hagyja. Dönteni pedig nem könnyű, mert például a bikanyakú „jugó” maffiózót azok után kellene kegyeinkbe fogadnunk, hogy szembesültünk háborús bűneivel. Egy tömeggyilkossal viszont nehéz azonosulni, még akkor is, ha teszem azt a kislányáért küzd. Talán a regény legnagyobb erénye, hogy mégis sikerül elfogadtatnia velünk az amorális szereplőket. Átérezzük aktuális fájdalmaikat és velük együtt parázzuk végig a rázós akciókat, Lapidus elbeszélője megoldotta a lehetetlennek tűnő feladatot, elérhető közelségbe hozta a megvetendő karaktereket.
Sallangmentes, izgalmas, hús-vér ponyvaregény az Instant dohány. A magyar fordítás is pazar, letisztult és hiteles, mint maga a sztori, a szóviccektől a szubkultúrák nyelvi környezetét felelevenítő beszédmódig minden nagyon a helyén van. Így a tálaláson sem fanyaloghatunk. Nem váltja meg a világot ez a könyv, de még a kora nyári dömpingben is kihagyhatatlan.
Instant ponyva (Jens Lapidus: Instant dohány)
(Fordította: Papolczy Péter
Park Könyvkiadó, 2009, 480 oldal, 3900 Ft.)
Mi teszi a jó ponyvát? Az izgalmas narráció, a könnyed nyelvezet, a fogyasztás öröme? Netán a magas irodalom egyértelmű állásfoglalása, mely szerint a lektűr igénytelen műfaj, olvassa mindenki nyugodtan, előbb-utóbb ezek a szövegek úgyis eltűnnek a süllyesztőben? Egyértelmű választ adni képtelenség, ám a kérdések létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a hivatalos irodalmi kritika egyre növekvő érdeklődése a lesajnált műfaj iránt. Persze az olvasóközönséget valószínűleg hidegen hagyja az elméletírók kutatási eredménye, számukra talán éppen a reflektálatlan élvezet a legfontosabb. Felesleges annyit agyalni egy szövegen, olvasni kell és örülni az olvasásnak. Csakhogy a művek megítélése szempontjából a ponyvaolvasás homogenizáló attitűdje legkevésbé sem célravezető. Ahhoz, hogy megértsünk valamit a szövegből, szembe kell menni az általánosító és a reflexiótól minden körülmények között tartózkodó tendenciákkal. A befogadás összetett folyamat, amelyben nem téveszthetjük szem elől az értékelő funkciót, még akkor sem, ha egy könnyed írással van dolgunk.
Az Instant dohány egy valószínűtlenül jó regény. Mindent igényt kielégítő, kőkemény szórakoztatás. Ez azonban csak a végeredmény, mire ideáig eljutunk egy komplex szöveget tudhatunk magunk mögött, aminek a megértéséhez ugyanúgy elszántságra van szükség, mint az eminens írások esetében. Jens Lapidus munkája precízen kialakított rétegekből áll, amelyek szintenként változtatják formájukat, nem mindegy tehát, hogy milyen irányból közelítünk a regényhez. A béke szigeteként elképzelt Svédország alvilágának sötét bugyraiba merülünk a szöveggel, a szenvtelen narrátor visszafogottságának hála autentikus kalauzként kísér végig bennünket a történeten. Az elbeszélő egy percre sem válik nagyképűvé, pedig lazán megtehetné, a könnyed, szinte odavetettnek tűnő sorok azonban minden hatásvadász elemet mellőznek, nincs fölösleges okoskodás, unalmas „külső” szólam, csak a sztori pontos nyelvi megalkotásának vágya. Persze ez a nyelv nem rendelkezik olyan (művészi) erővel, mint a kortárs irodalom kiemelkedő szerzőinek munkái, de vélhetően nem is ez volt a cél.
Jens Lapidus ügyvéd. Méghozzá Svédország egyik legkeresettebb védőügyvédje, ügyfelei jórészt alvilági körökből kerülnek ki – tájékoztat minket a fülszöveg. Az Instant dohány mégsem egy ügyesen megszerkesztett „best of jogászélményeim”, a szerző ugyanis tökéletesen háttérbe húzódik, teret engedve a szövegben életre kelő figuráknak. Vannak ugyan jegyzőkönyvek, életszagú bírósági ügyek, börtön, satöbbi, de ezek sem kívülről érkeznek, sokkal inkább az elbeszélés belső logikája követeli meg szerepeltetésüket. A történetet nem az élet igazolja, magától válik hátborzongatóan eleven bűnügyi sztorivá. Természetesen sokan ellenem vethetik, hogy az események valóság- (vagy valódiság-) tartalmát csak a bennfentesek ítélhetik meg: aki nem szippantott kokaint márvány bárpultról, nem verte szét a rivális kidobók fejét egy piszoáron, nem lépett meg börtönből, az hallgasson. Ám jelen esetben épp az a fontos, hogy a hihetőséget a szöveg és nem az ügyvédből lett szerző biztosítja, lehet, hogy valójában a dolgok nem egészen így mennek, a lényeg, hogy én mint olvasó higgyek az elbeszélőnek – és ez maradéktalanul teljesül.
Elég rázós terepre merészkedik a szerző, amikor a jelentősebb svédországi kisebbségek (szerb, latin-amerikai) és a bűnözés kapcsolatát tematizálja. Szereplői ráadásul erkölcsi véglények, akiknek semmi sem szent, és akik ennek ellenére becsületről, örök törvényről és a társadalom álszentségéről tartanak lépten-nyomon kiselőadást. Három eltérő háttérrel rendelkező figurára épít a sztori: egy szerb verőember, egy „latino” díler és egy svéd egyetemista egymásba fonódó gaztetteit tárja elénk a minden közegben otthonosan mozgó narrátor. Szerencsére a moralizáló eszmefuttatásoktól a hatásvadász akciójelenetekhez hasonlóan tartózkodik a szöveg, a társadalmi feszültségek és az együttélés íratlan szabályai közt tátongó szakadékot nem akarja erkölcsi frázisokkal feltölteni az elbeszélő, nem ítélkezik, csak bemutat, a döntést minden esetben az olvasóra hagyja. Dönteni pedig nem könnyű, mert például a bikanyakú „jugó” maffiózót azok után kellene kegyeinkbe fogadnunk, hogy szembesültünk háborús bűneivel. Egy tömeggyilkossal viszont nehéz azonosulni, még akkor is, ha teszem azt a kislányáért küzd. Talán a regény legnagyobb erénye, hogy mégis sikerül elfogadtatnia velünk az amorális szereplőket. Átérezzük aktuális fájdalmaikat és velük együtt parázzuk végig a rázós akciókat, Lapidus elbeszélője megoldotta a lehetetlennek tűnő feladatot, elérhető közelségbe hozta a megvetendő karaktereket.
Sallangmentes, izgalmas, hús-vér ponyvaregény az Instant dohány. A magyar fordítás is pazar, letisztult és hiteles, mint maga a sztori, a szóviccektől a szubkultúrák nyelvi környezetét felelevenítő beszédmódig minden nagyon a helyén van. Így a tálaláson sem fanyaloghatunk. Nem váltja meg a világot ez a könyv, de még a kora nyári dömpingben is kihagyhatatlan.