Mert ez is csak annyit számít
mint halott feje alatt a párna,
hogy ki tart hősnek,
s ki mondja mögöttem : -A gyáva!
Mert a huszadik század ürülékei
tömegsírok és templomok...
Lehetetlen Időben, Térben,
hihetetlen, hogy jó vagyok.
A legnagyobb kaland az életemben
ha a piroson megyek át a zebrán...
S örökre hálás lennék
ha volna ki szólna hozzám.
S becézem nagy szegénységem,
mi végül, lyukas zsebemhez nőtt,
romnapok alatt vonszolom magam
s elsápadok kudarcom előtt.
Mert így marad már halálomig,
sorsomon a rontás.
Így marad már halálomig!
Mint karomon az oltás.
S ha kérdezel,
én már nem leszek.
Szétrágtak akkora a napok.
Magukkal vittek immár
a sírós kis sóhajok.
De most gyere!
Ülj szorosan mellém.
Hajtsd ölembe a fejed.
S hallgassunk így együtt...
Mint a föld.

Mint az Istenek.