A király számos törvényt szentesít, amik az ipar és a gazdaság szereplőinek viszonyait hivatottak szabályozni: az iparvállalatoknak adható kedvezményekről, az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegségi és baleseti biztosításáról, a gazda és a gazdasági cseléd jogviszonyáról. Miskolcon átadják az ország első szemétégetőjét. Kiegészítő beruházásként jéggyár létesül. A liszt és a burgonya árának emelkedésére hivatkozva a pékmesterek felemelik a péksütemény árát.
A Monarchia államaiban erősödnek a nemzetiségi és politikai mozgalmak. Csernován a szlovák lakosság meg akarja akadályozni, hogy templomát Andrej Hlinka helyett más pap szentelje fel, a rendőrsortűz tizenkét áldozatot követel. A budapesti képviselőházban a horvát képviselők obstrukcióba kezdenek a vasúti pragmatika ellen. Ennek következményeként törvény teszi kötelezővé a vasútnál a magyar nyelvtudást, de Horvátországban megkívánja a horvát nyelv ismeretét is. A három évvel korábbi általános vasutassztrájk megismétlődését megelőzendő kimondják a vasutasok közalkalmazotti jogi státusát, a közintézmény védelme és a vele járó szociális gondoskodás az alkalmazottak megelégedésére szolgál, többségük azonban valójában munkásként él. Az MSZDP országos méretű általános sztrájkot hirdet az általános titkos választójog követelésével. A választójog kérdése az egész Monarchiában központi jelentőségűvé nő. A felerősödött mozgalomban tüntetések, sztrájkok, pártok követelik a választójog kiterjesztését. Ausztriában minden 24 éven felüli ausztriai állampolgárságú férfi megkapja a választói jogot. Az év során már eszerint bonyolítják le az első választást.
Megnyílik a Fővárosi Cabaret Bonboniére, 25 éves a Törley pezsgőgyár, megjelenik Molnár Ferenc regénye, a Pál utcai fiúk.
A Lex Apponyi betetőzi a huszonnyolc éve elkezdett kulturális homogenizációs törvénysorozatot. A nemzetiségi egyházak és a nem magyar pártok képviselőinek tiltakozása ellenére a törvényt elfogadják. A törvény méltányosan rendezi a nemzetiségi népiskolák tanítóinak fizetését, de egyben a magyar nyelv tanítására kötelez minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát. Az iskolák államosítására ugyan nincs pénze, de az állami vezetés a felügyelet kiterjesztésével igyekszik elérni, hogy a diákokat a „magyar politikai nemzet” szeretetére neveljék. A törvény egyes előírásai irreálisak, szigorát később enyhítik, azonban az erőszakos – megítélésében eltúlzott – magyarizáció később súlyos következményekkel jár Magyarországra nézve. Ennek a folyamatnak az értelmében az első világháború utáni békeszerződések rendelkezéseinek életbe lépéséig Magyarországhoz tartozó Burgenland településeinek a közigazgatásban hivatalosan magyar nevet kell használniuk.

A Hohensteinmaißberg – a pontos és a helyi lakosság által is használt név a Hoher-Stein-Maißberg – híres a mészégetőiről. Az Erdődy-uradalom romantikus, túláradó leírása szerint a hegyben található bánya egészen különleges természeti kincset rejt, a legjobb, legszebb mészkövet messze vidéken. A legtisztább és legfehérebb mészkő nagyban hozzájárul az uradalom fejlődéséhez, de eladásra is sok kerül belőle, és jelentős épületek tartóelemeiként szolgál. A hegybelső hosszú évekre gazdag forrása a helység mészégetőinek.
A város neve Kohfidisch. A magyarizációs politika alapján kilenc éve – a terület első világháború utáni Ausztriához rendelésééig – a települést hivatalosan Gyepüfüzesnek hívják. 1907-ben járunk. Február 1-én itt születik Hajnal Anna.

Hajnal Anna – született Holczer Anna – költő, műfordító, lapszerkesztő. Gyepüfüzesen és Pinkafőn jár iskolába. Szombathelyen tesz polgári iskolai vizsgát. 1926-ban családjával Budapestre költözik, magántanításból él, angol nyelvórákat ad. A harmincas évek elejétől jelennek meg versei a Pásztortűz és az Álláspont című folyóiratokban. Írásaira felfigyel Babits Mihály, aki 1933-ban egyszerre négy versét is közli a Nyugatban. Első önálló verseskötete az Ébredj fel bennem álom (1935). Zaklatott szabadversei még Kassák hatását tükrözik, de már az antik mérték hatása is érződik rajtuk. 1937-ben Keszi Imre író, kritikus, zenetudós felesége lesz, az 1938-as Himnuszok és énekek kötet a megtalált szerelmet ünnepli. Az Argonauták szerkesztője (1937-38). A Tóth Árpád Társaság alapítója. A jórészt a Nyugat fennállása alatt írt műveit Összegyűjtött verseim címmel 1946-ban adja közre, amiért Baumgarten-díjat kap (1947).

Berlinben német-magyar kereskedelmi szerződést írnak alá, a német piac megnyílik a magyar búza, rozs, árpa és kukorica előtt. Gömbös Gyula miniszterelnők és Kánya Kálmán külügyminiszter római látogatásán a tárgyalások középpontjában a magyar-olasz-osztrák együttműködés áll. Magyarország és Olaszország kereskedelmi megállapodást köt, melynek tárgya az olasz búzaimport. Németország, Ausztria és Olaszország közelsége gazdasági és politikai értelemben is érezteti a hatását, Magyarország azonban minden téren törekszik az önállóság megtartására a nemzetközi viszonyrendszerben.
Imrédy pénzügyminiszter beterjeszti a kormány új pénzügyi intézkedéseit: a 150 milliós költségvetési hiány fedezésére súlyos adó- és vámemeléseket, a tisztviselői fizetések újabb leszállítását, 40 milliós békekölcsön igénylését tervezik, továbbá a külföldi hitelezők javára befizetett transzfer-alapból kincstárjegyek ellenében felszabadított 50 millió pengőt kívánják felhasználni. Gömbös miniszterelnők a költségvetési vita kapcsán elhatárolja a kormány politikáját a Magyarországon jelentkező nemzetiszocialista mozgalmaktól. Szorgalmazza a szorosabb együttműködést Ausztriával, de kizárja a perszonálunió lehetőségét. A királykérdés megoldását nem tartja időszerűnek.
Hatályba lép a törvénycikkely a kormányzói jogkör kiterjesztéséről. A törvény a törvényhozás rovására növeli a kormányzó jogkörét, értelmében a kormányzót megilleti az országgyűlés elnapolásának és feloszlatásának királyi joga. Gömbös a kormánypárt nevét Nemzeti Egység Pártjára változtatja, megkezdődik a totális párt kiépítése. Megyei, városi, községi szervezetek alakulnak, a „törvényes érdekképviseleti rendszer” a munkáltatók és a munkavállalók egy szervezetbe tömörítésére hivatott, valójában a szakszervezetek „feleslegesség tétele” a célja. Gömbös az olasz mintájú korporációs rendszert tekinti követendőnek, Berlin és Róma közötti közvetítőként igyekszik kiaknázni ennek a kapcsolatnak minden előnyét. A területrevízióban egyaránt számol a német (a Dunától északra) és az olasz (a Dunától délre) szövetséggel. A külpolitika fő iránya a német orientáció. Ebben egyetért Gömbössel Bethlen István és Teleki Pál is, szerintük azonban ez nem válhat kizárólagossá. Óvnak az egyoldalú elkötelezettségtől, és figyelmeztetnek, hogy az ország Hitler oldalán könnyen belesodródhat a várható háborúba. Elvetik a belső fasizálódás szükségszerűségét, azonban igénylik a fasiszta pártok és irányzatok visszaszorítását. A belügyminiszter körrendeletben tiltja el a horogkeresztes jelvény használatát, Gömbös állást foglal a diktatúra és az importpolitika ellen, azonban így is terjed a náci eszmeiség: a budapesti és a debreceni egyetemet egy hétre bezárják antiszemita zavargások miatt.
Hatályba léptetik a gazdaadósságok fizetését szabályozó rendeletet a gazdasági válság idején tömegesen eladósodott paraszti kis- és középbirtokosok védelmére. Az elárverezést a birtok védetté nyilvánítása akadályozhatja meg. Csökkentik a kamatterheket, a megjelenő különbözetre az államkincstár vállal garanciát.
Cserkész-világtalálkozót tartanak Budapesten (a magyar mozgalmat olyan kiválóságok vezetik, mint Sík Sándor, Megyercsy Béla, gróf Teleki Pál), a lakihegyi rádiónagyadó megkezdi a műsorszórást, Óbudán elindul az első trolibuszjárat.
Az évtized elején a Nyugat példányszáma ismét jelentősen visszaesik. Móricz nem tudja tovább vállalni az adósságok fizetését, elhagyja a lapot. Babits lesz a magyar irodalom meghatározó személyisége, irodalomszervezői szerepében neve egybeforr a Nyugattal. A folyóiratban a széppróza mindinkább háttérbe szorul. 1933-ban a XXVI. évfolyam 23. számában (dec. 1.) megjelenik Hajnal Anna négy verse, a Sohse hagyj el…, A magam törvénye szerint…, a Különülni mindig vétek és a Várlak, várlak, hű barát…

Mintha csak leplezetlen nyíltsággal igyekezne megtartani a korábbi, még nem letűnt korszakok erőteljes emlékezetét a verssorok hangulata. Visszanéz, és a közelmúlt éveit éppúgy kutatja, mint az antik korok élményeit, és mindebből annyit merít a kezébe, amennyiben saját valósága továbbringhat az idők holdfényes vízfelszínén. A kendőzetlen önvallomás jellemzi a verseket, amelyek melodikus, nyelvi szépségekben gazdag sort alkotnak. A táj ihletése, a természet érintése, a világ részegítő sokszínűsége az Istentől eredeztetettség szükségességét sugallja, az emberi élet csodaszakaszainak felfedezését szorgalmazza, és a megismerés vágyával hajtott teljesség iránti igény kimondásának is színtere Hajnal Anna korai költészetében. Lazán összefűződő, ám következetes képei, az érzelmi magaslatpontok folytonossága a nyugtalan tájba ágyazva a kiáradó lélek tükrözője. Mindez már a költőnő lírájának maradandó vonása.

A bezártság és a szabadság végtelen távolsága mérhető csak ahhoz az időbeli messzeséghez, amit a felnőtt az elmúlt gyermekkorhoz jelenétől hozzáképzel. Az a fiatalság, amin már a fiatal felnőtt is rég túl van, a meséket jelenti, és a csodák lehetősége marad, múlhatatlanul. A köd, ez a természeti fátyol mégis képes eltakarni ezt. Nehéz palástként borul arra a vidékre, amelyet a kíváncsi természet annyira szeretne újra megtalálni. Áthatolhatatlan az ereje, és még a mesterséges élet gátjai is csak ezt erősítik. Azonban a képzelet ekkor sem hagyja el magát, és minden szándékával a tavasz segítségére igyekszik. Megidézi a régmúltat, és a gyenge, harmatos kikeletből virágzó, színpompás világot teremt. Hitében ébred a tavasz, a napsugaras élmények varázsos színtere, ami fölé a kéklő ég borul védőn, oltalmazón. Az érzékek megannyi impressziójával gazdag birodalmát tárja fel, oda vezet útján, oda vezeti a költő az olvasót abból a városinak gondolható gúzsból, ami hirtelen olyan jelentéktelen méretűre változik, hogy két sornál hosszabban közvetett említést sem ér. A gyönyörű lelkesedés önfeledt játéka kezdődik, csengő csengettyűhang-kísérettel, a régi réteken, a tavaszi árvízben merítkezve, nevető ég alatt. Gyermekkori kirándulás, az ismert tájon, találkozás minden kedves ismerőssel, a zsendülő bokrokkal, a sárga gólyahírvirággal, amik várva és oly szívesen fogadnak. A költőnő pajtása újra a tavasznak, boldogan szalad utána, emlékezve, újraélve, kézenfogva. Gond nélkül követi, amerre hívja, könnyedséggel jut át az alig térdig érő vízen, lépteit lágyság és befogadó szeretet övezi. Társa a természetnek, otthonról maradt hosszú ruhája sem akadályozza az eggyé lényegülésben. Hosszú sorai a viszafojtott lélegzet izgatott mérföldjei a felfedezés alatt, a közéjük ölelt rövid sorok a vidám, játékos szökellés mozgásmintáját adják a metrum által. A szabályosan befejezett, rímmel zárt sorok a mesékből ismert kerek erdőt idézik meg formájukkal, expresszív, fényes hatással borítják be a futást a puha mohon. Kíváncsiság és reményteliség olvasódik ki a világosan kibontakozó folyamatból, ahogy a gyermekké lényegülő költő egyre beljebb merészkedik, egyre tovább engedi gondolni magát a múlt idézetében, úgy kerül a természet csodálata mellett egyre közelebb a képzelet közepén őt váró tudni akaráshoz. Kakukok szólnak előtte egymásra találva, szerelmesen, s ő is ezt kérdi, vajon percnyi vagy örök a boldogság. A hűsítő nedvesség és a játszó forróság közt, ő maga is egyszerre minden szélsőség, ártatlanság, gondtalan öröm, derű, ami megtart, ugyanaz az erő, ami mindenre képes, amiben az idő is egy perc s örök. (Sohse hagyj el…)

Egy felkiáltásba sűrűsödő szerelmes életigenlés. És a keresésben annak a bizonyságnak a megtalálása, hogy a vég rettenetes fenyegetésének felszámolása is lehetséges már a belső, egyéni lényeg megtalálása által, amiben a vágyó személyiség kiteljesedést nyer, eljutva abba az állapotba, ami minden kötöttségtől mentes, amiben az élet és az élet akarása összhangot teremt, ami egy szóval a szabadság, és amiben a költő azzal az égi adománnyal él, ami azáltal nyeri el a létét, hogy ő képes volt felismerni, és ennyire tisztán hagyni létezni. Az éjszakát felváltják a nappalok, pontosabban egyik átszövi a másikat, váltakozásuk egyetlen nagy folyam, ami új és új impulzusokkal gazdagítja a végtelenséget, amit hajnalok, éjek és nappalok ezernyi sora alkot a múlhatatlan vágy számára. Friss illatú, örömteli álmatlanság éjjelén a bolyongás, fák árnyai között, a lombok védelmében, nevetéssel, kettesben, a felszabadultság maradéktalanul kitöltő hevében, ami lemorzsol minden negatívumot, amiket az ember egyébként gyakran érez az emelkedett érzelmi szinten kívül. A költő már nem retteg, nem gyanakszik, nem fél attól, hogy talán valami miatt rossz lesz neki, hogy elveszít, hogy sérül, hogy elszenved, semmire nem tekint tartással, és a be nem teljesüléstől sem fél, nem függ a vágyai által kijelölt céltól, kiszakad abból, hogy külső tényezők határozzák meg, hogy boldognak vallhatja-e magát, így talál vissza önmagához, és önmagában a saját akarata és a mindenkori akart természetes, eredő harmóniáját találja meg, a szabadságot. Csillagok nyugalma szegődik mellé, örvénylő keringés nem riasztja többé, a jövő eljövetelének biztosságát birtokolja, ahogy már a harag sem végítélet. Csak a halál határvonalát ismeri el halkan, de az még láthatatlan messze van a mosttól, egy kevés tétovaságot árul el, ahogy az engedést kutatja, ez azonban se nem gyengeség, se nem kishitűség, hanem annak a tudásnak az ismérve, hogy átlépni önmagán még ebben a kiharcolt és valósággá álmodott bizonyosságban is valamelyest bizonytalan. Egyre többet ér el abból, amit a magáénak szeretne, telhetetlensége azonban szerénység, mert önmagát adja cserébe önmaga gyarapodásáért. Veszélyes dolgot vállal, mert se viszonzást nem kér, se el nem vesz, a költő maga válik a világgal eggyé, s hite hívja életre a hittet. Lehetne mindez illúzió, megcsalt végzet, buzgó tévedés, hisz egyedül ő a cselekvő, s bár kívül helyezte magát a mechanikus történéseken, nem biztos, hogy a teremtett világban tényleges igazság van. Ami mégis ezt bizonyítja, ereje hatalmában sem válik önzővé, holott megtehetné, hisz immár minden tőle ered, belőle indulhat, de a legfontosabbat egy pillanatra sem teszi kisajátítottá, a boldogságot csak kettesben elképzelhetőnek mondja. S ebben megerősödve már az isteni harag sem pusztulás az isteni létbe lépés saját törvényének kinyilatkoztatása miatt. A költő a látszattal ellentétben nem válik hittagadóvá, éppenhogy magában rálelve Istenre válik hívőbbé, és válik benne ez a hit a csók, a szerelem, a maga törvényévé. (A magam törvénye szerint…)

Isten és a földi világ azonosítása, a láthatatlan és a látható összefontsága, lélek és test egylényegűsége. A hosszú sorok és a nyugodt, párba fogott rímek után rövidebb, szaggatott, különös lüktetéssel tagolt gondolatok ismétlésektől zaklatott áramlása a vers, ami küllemre mintha nyelvtani szabadságot engedne észrevenni, ám könnyű és tiszta rímeivel és egyszerű szerkezetével feltűnés nélküli formai tökélyt hoz létre. A gondos megformáltság zártságában a szigorú komolysággal kezelt gondolat kap helyet, test és lélek kettéválasztása bűn. A végtelen elvontsága is tapintható, a lélek keresztül és túl jár mindenen, ami anyagi, de a látható anyag, az erdők, völgyek is kétséget kizáróan maga Isten, és ezáltal a lélek tartója, hordozója, otthona. Isten féltékeny magára, mondja a költő, vagyis a hit fontossága mellett elvitathatatlan az a fontosság, hogy az ember tudja, a földi szépség nem lehet felsőbb eredet nélküli, és ha így van, akkor az Isten mindig közvetlen, anyagi, testi közelségben van az emberrel, amit meg is mutat, át is ad neki, amivel minden nap és este a gondját viseli, és élet-álmában megöleli. (Különülni mindig vétek)

Rajongó felajánlkozás, annak a tudomásul vétele, hogy önmagával az egyén nem teljes mértékben önmaga rendelkezik. Az életbe vágyás és az élet adományának elfogadása azzal az árral jár, hogy aki ezt megkapta, annak kötelessége ebből továbbadni, de egy idő múltán már nem csupán kötelesség, hanem szükségesség is, mert a transzcendens természetű körforgás, aminek forrása az ős hatalmak, csak akkor működhet rendben, ha megsokszorozva az alázatban az, aki kapta, másoknak továbbadja. Szétáradó, zengő hangon hív magához a költő mindenkit, akinek adhat magából, mézéből, erejéből, szerelméből. Tápláló, dús talajként vár gyökeret, ami belé akar kapaszkodni, ami belőle akar táplálkozni, ami belőle akar növekedni, az egész emberiség gondviselője akar lenni, teljességét, amit erre a nemes célra fordít, már-már nem kívánt teherként éli meg, panaszt azonban nem hallani tőle erre. Tűri, viseli a végzetét, s bár felfokozottsága egy kicsit túlromantizált, a tisztán látott elbukás nem tartalmaz bigott, álszent kereszthalál-vágyat, csupán a szív csillapíthatatlan és szeretetteljes mohóságát adja tudtul a megváltó barátra várva, aki egyszerre hoz enyhet a költőnek, és lesz szerető és lángoló békéjének beteljesítője, miközben maga is a határtalan érzelmi vagyon részévé válik. (Várlak, várlak, hű barát…)

A következő években is, bár nem nagy számban, de rendszeresen jelennek meg versei a Nyugatban. 1934-ben három (Forrás mellett… 1934/3.; Április, Fáradtan 1934/12-13.), költeménye, 1935-ben pedig egy, a Szeptember… (1935/9. – ettől az évtől havonta jelenik meg a lap – ez a vers már a következő kötethez tartozik). Ezek a versek is hasonlatosak a korábbiakhoz, lírája iránt már korán érdeklődést keltenek.

Török Sophie ír a Nyugat 1935/7. számának Figyelő rovatában arról, hogy miért is érdemes Hajnal Anna költészete a figyelemre:

„A fiatal nemzedék sarkában sarjadó újabb nemzedék egyik nagyon tehetséges tagjának pár versét fûzi egybe e kicsi, egyszerû füzetke, nehéz viszonyok közt világrajött elsőszülött. Talán még korai szülött is, tejillatú, bizonytalan arcocska, mely alig fog hasonlítani későbbi önmagához. Ítéletet formálni egy még erősen fejlődésben lévő költőről nem nagyon lehet, de Hajnal Anna kétségtelen tehetségét megilleti a nyilvános figyelem.”

Hajnal Anna e versei formai igényük ellenére a szabadversek zaklatottságát és az expresszionizmust idézik. „Költőnők majdnem kivétel nélkül szabad-verseket írnak, lazán kötött sorokat, rím és ritmus hullámzását érzelmeik hullámzásával pótolják, a női mondanivaló nem kedveli a kötött formát. Ez valószínűleg nem véletlen, a költőnők rendszerint nem rendelkeznek a vers formai igényéhez szükséges intelligenciával, vagy érzelmeik szertelen forrósága nem tűri meg a kötött vers fegyelmét, s érzelmeik lüktetése nem kíván a külső forma lüktetéséhez alkalmazkodni.”, vélekedik erről Török.

„Hajnal Anna költészetének érdekessége, hogy férfiasan szigorú, zárt és kemény formákban jelentkezik. Ha elmosódót, s bizonytalant mondtam jellemzéséül, ezt mondanivalójára, s egész egyéniségére értettem, külsejében e költészet távolról sem laza, vagy elmosódó, ellenkezőleg, sorai szigorúan zárt, s katonás rendben sorakoznak. E bravúros formai tudást férfiasnak kell jellemeznem, noha Hajnal Anna az első költőnőnek, Sapphónak örököse, s Sapphótól Balassán, Csokonain, Swinburne-ön és Babitson át Illyés Gyuláig tartja a rokonságot. Hogy rokonai közül leginkább mégis Sapphóhoz hasonlít, ez női mondanivalójából következik, de e mondanivaló lágysága egyelőre még nem idomul elég szervesen a külső formához. Az oszlopok kemények, a homlokzat élesen kontúrozott, de az épület belseje puhább matériából készült. Szabad-versben ez talán ki sem derülne, de a formai vers nehéz vizsga: e kemény és csillogó formát csak egy teljesre ért, s keményre csiszolt lélek volna képes kitölteni. Hajnal Anna mondanivalója még erőtlen, hogy megfeszítse szépen zengő verseinek ruháját, mint serdülő gyermek teste nem tölti ki a merev páncélt. Hibája ifjúságából fakad, s elmúlhatik az ifjúsággal. S ma még nem lehet tudni, nem belőle fog-e kifejlődni az első magyar költőnő, aki verseit nemcsak érezni, de megmintázni is képes lesz.” Méltató szavai reményteljes ifjú követőként helyezik el a magyar és a világköltészet nagyjainak sorában.

Az 1935-ben kötetbe fogott versek (Ébredj fel bennem álom) központi helyén áll Hajnal Anna panteizmusa, ami később is jellemzi a műveit.
Hajnal Anna a Nyugatban az ún. „harmadik nemzedék” tagja. Szárnybontásának időszaka 1935-re, első kötetével lezárul. Korvin Sándor az 1935-ben megjelent Korunk versgyűjtemény kapcsán a „lázadó hajlamok nélküli” értelmiségiek közé sorolja Hajnal Annát, akire az ebből a korszakból származó versei alapján valóban igaz is ez a megállapítás. Szerb Antal úgy látja, „az új generáció költői nem férfit énekelnek, hanem lírai költőt. Nem röstellik költőnek nevezni magukat verseikben, nem röstellik már leírni a »dalolni« szót, és a póz, amelyben lefestik magukat sokkal kevésbé férfias.” (Ez egyetértésben áll Török értékelésével: a formaismeret férfias, ám a vállalt tartalom bizonyosan nőies.) Szerinte „a fiatal költők Babits és Kosztolányi korai korszakához térnek vissza”, Hajnal Anna esetében a példaképnek Babits tekinthető. Szerb úgy véli, hogy ennek a generációnak a költészetében a megnyilvánuló új voltaképpen visszatérés. Hajnal Anna az „első” és a „második nemzedékkel” is rokonítható. Második kötetében (Himnuszok és énekek, 1938) már megtalálja egyéniségét. „Versei egyetlen lelkiállapotot énekelnek: az élet szépségének s ezen belül a szerelemnek eksztatikus örömét. Dikciója ugyan még közvetlenebbül kíséri az érzelmek hullámverését, szabadon ömlő vallomásai mégsem állnak össze a lelki élet képévé. Az angol romantika átlelkesült természethimnuszainak hagyományait folytatja, s a középkori himnuszok formáját követi; szemléletében az emberi sors és az emberszabású természet egymásba olvad, s ez a költői vonása még az előző nemzedékkel rokon:

Felébredsz mégis, ragyogó?
mint forrást felzenget az éj,
felszökkensz és átváltozol,
s már ezüstfácskát küld a mély;
éneklő ágán színezüst
rügyekkel bomlasz, zokogás,
hullatod édes szirmaid
pihegve, mint a gyógyulás ...
(Felébredsz mégis)”

/A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1919-TŐL NAPJAINKIG, 579. o.; ez a vers a Nyugatban nem jelent meg/

Második kötetének három verse jelenik meg a Nyugatban: a már említett Szeptember…, az Ugyanaz? (1936/7.) és az Egyszerre lélegzetet vettem… (1938/3.).

Kassák Lajos a Nyugatban foglalkozik az új nemzedékkel. Az új költők magatartását és hangvételét Reviczky Gyuláéhoz és Makai Emiléhez hasonlítja. Tagadja, hogy elődjüknek mások között Babits tekinthető. Az időmérték és a rím nélküli sorokat kinevezik formátlanoknak, az időmértékes, rímes sorokat pedig formásaknak, mondja róluk. Szerinte a külsőleg megformált sorok gyakran csak „lapos prózák”, a simán gördülőre dolgozott sorokat nem tartja szépnek, de csúnyának sem, véleménye szerint „megbocsájthatók”. Ezt általánosan fogalmazza meg, de vélhetőleg Hajnal Annára is érti. Azt még elnézi, hogy a fiatalok versei politikailag nem forradalmaik, viszont formai igényüket túlzónak tartja, ami ráadásul tartalmi igénytelenséggel párosul. Ehhez a nyers és kemény bírálathoz hozzáveszi, hogy megfigyelhető rajtuk a „népies-nemzeti” irányzat megjelenése. Harmadik problematikus jelenségként azt jelöli meg, ahogy a városi életet elhagyva hamisan stilizált természetlátáshoz jutnak el. Realizmust nem, hanem életszerűséget, elevenséget kér számon tőlük. A természet megfestésének bírált módja, a népies hatás, a pontos, szabályos versforma Hajnal Annánál is tetten érhető:

Uj virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihivó virág,

gunyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Hári János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.

Te is hősködj ma szivem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig utra vár -
s feledd, feledd hogy a vég
mindig siri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
(Szeptember…)

Ritkán használt, de olyankor érzékletes trópusai, a népköltészetre jellemző parallelizmus rejti nyelve erejét. Stilizáltság, szenzualizmus, elragadtatott ének karakterizálja líráját, emiatt a tehetségét feltétlenül elismerő kritikusok is jellegzetesen nőköltőt látnak benne.
Ha Kassák valós alapon bírál is, az észrevételeiben foglaltakért nem csupán a fiatalokat hibáztatja. E jelenségek, írja, a kor bélyegét is magukon viselik, az általános létbizonytalanság és a fullasztó szellemi légkör lenyomatát.

1936, a nemzetközi és a magyar események is alátámasztják Kassák véleményét, miszerint a politika és a gazdaság háborús hangolódásának társadalmi hatásai az irodalomban is lecsapódnak. Balogh Béla filmjének, a Havi 200 pengő fix célkitűzése már nem jelenti a remélt biztosítékot a boldogsághoz, havi 200 pengő csak az elviselhető kispolgári lét legalacsonyabb szintjét biztosítja. Az idénymunkások minden típusú alkalmi munkát elvállalnak, családtagjaikra eső átlagkeresetük azonban drasztikusan lecsökken a munkahiány miatt.
Törvénycikk mondja ki, hogy a törvényhatósági jogú és a megyei városok hivatásos tűzoltóságot kötelesek fenntartani. A háttérben zajlik a légitámadások elleni védekezés megszervezése. Gróf Bethlen István a diktatúra elleni harc jelszavával nyilatkozatban hívja fel a polgári ellenzéket közös álláspont kialakítására. Németország megszállja a demilitarizált Rajna-vidéket. Meghal Gömbös Gyula, Darányi Kálmán lesz az új miniszterelnök. Franco fasiszta csapatainak támadásával megkezdődik a spanyol polgárháború. Magyarország viszonya szorosabbra fűződik a fasiszta hatalmakkal, Horthy Hitlerrel tárgyal az ország fegyverkezési egyenjogúságáról, Budapesten az Oktogon teret Mussolini térre nevezik át, megegyezés születik a Berlin-Róma tengely megalakításáról.
Hajnal Anna ezekben az években az angol romantika természethimnuszainak hagyományait folytatja, a középkori himnuszok formájába öltöztetve, versei jellemző erejét a népköltészetből meríti. Vonzza a klasszikusok világa, szerepet vállal a harmincas, negyvenes években az antikvitást, az ókori művelődés értékeit felelevenítő szellemi mozgalomban. A terjedő fasizmussal szembeni szellemi ellenállás jegyében indítja meg a rövid életű Argonauták című folyóiratot (1937-38), később létrehozza a Tóth Árpád Társaságot, aminek tagjai – írók, költők, kritikusok – az ő lakásán tartják felolvasásaikat, vitáikat. 1939, kitör a második világháború. 1941, Magyarország Jugoszlávia megtámadásával belép a háborúba, meghal Babits, megszűnik a Nyugat.
Hajnal Anna a második világháború idején antifasiszta verseket ír, ezek egy része 1944-ben elpusztul.

A negyvenes években lírája, ez „a testből kiinduló s a lélek tájain és a szépség imádatán át a Mindenségbe áramló szerelem”, ahogy Szabó Endre jellemzi, időnként mítosszá nő (Mint boldog úszó, Halott fatörzs).
Művészete változáson megy keresztül, igaz, stílusa, költői modora közvetlenül a felszabadulás után nem változik alapvetően, mert himnuszai lényegében már "szintézis-versek" ez előtt is. Szemlélete viszont átalakul. Az élmény, amely a fordulatot jelenti számára, a kibontakozó szocializmus és a realista esztétika megismerése lesz (a negyvenes évek végén ellentmondásba kerül a szocialista kultúrpolitika által felállított követelményekkel). Füzes (1947) című költői elbeszélésében visszatér korai versei gyermekkor-emlékezetéhez, „szerencsésen váltogatja egy lidérces, népmesei jellegű történet mozzanatait keretként alkalmazott gyermekkori emlékekkel.”

Hosszú évekig alig ír, lektor az Országos Könyvhivatalnál, majd átmeneti válság után 1952-ben jelenik meg az Óriások százada, 1961-ben Olajos korsó c. kötete. Az állatok és növények költői rajzával kísérletezik, verssé érnek benne a háborús és ostromélmények is. A hatvanas évek közepén születnek mítosz-versei és a férje halálát követő siratóénekek ciklusa. Mítosz-teremtő képzelete hisz az élet legyőzhetetlenségében, utolsó köteteiben az öregséggel és a halállal néz szembe. Posztumusz kötete Alkonyfény címmel jelenik meg. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol költészetben jártas, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne tolmácsolásai maradandók. Gyermekversek, gyermekeknek szóló elbeszélések, ifjúsági irodalmi fordítások fűződnek a nevéhez. 1966-ban József Attila-díjjal tüntetik ki. Életéről szóló vallomásai Újraszületések címmel a Pályám emlékezete c. sorozatban olvasható (Új Írás, 1976/5.). 1977. szeptember 6-án, Budapesten hal meg.

1933. és 1938. között 9 verse jelent meg a Nyugatban, ugyanitt róla egy kisebb bírálat. Költészete a 20. sz. előtte járó nemzedékein át egészen az ókorig nyúlt vissza ihletért, példaképért, mesteri tanácsért. Leplezetlensége, szabadon engedett bűvös vágyódása a természethez, Istenhez, nyelve rétegzett finomsága elérte, hogy elődei ismerős jegyein túl a belőle kivirágzó szerelem teljessége találjon hangot méltó szépséggel a soraiban. Vészi Endre így emlékezett rá: „Hajnal Anna egyik legmegbecsültebb és legszeretettebb kortársam. Költészetét és emberszeretetét, tevékeny, aktív emberszeretetét nem lehet szétválasztani. Egész életét a költészet sugallatában és szellemében élte át. Ez volt számára a legfontosabb.”

----------
Források:

A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub, 2000

Nyugat folyóirat: Hajnal Anna versei
 - Nyugat online
(http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm)

Hajnal Anna élete, munkássága
 - Nyugat 1908-2008
(http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/hajnala.htm)

 - Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
(http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC05727/05803.htm)

 - A magyar irodalom története
(http://www.mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/302.html)

 - Kenyeres Zoltán: A „harmadik nemzedék” fogadtatása
(http://kenyeres.zoltan.googlepages.com/a%E2%80%9Eharmadiknemzed%C3%A9k%E2%80%9Dfogadtat%C3%A1sa)

 - Wikipédia
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Hajnal_Anna)

Gyepüfüzes történelme
 - Gemeinde Kohfidisch
(http://www.kohfidisch.at/cms/index.php?option=com_content&view=article&id=19&Itemid=27)