Hatalmas fekete massza szippantja magához a tekintetem, amikor Rigó a mappájába nyúl, és az ujjaim közé csúsztatja a suttogó papírosokat. Sötét folyam hömpölyög a térben a zeniten innen, a Styx ehhez képest csenevész kis erecske. A messzeségben bizonytalan, imbolygó alakok a Bánat-óceán partján, partra vetett álmokat keresnek. Mindhiába, mert itt senkinek semmi nem terem. Itt minden áll, itt minden örök mozgásba fagyott. De szó sincsen lehangoltságról, egyszerűen túl vagyunk már mindenen. Ez az a hely, ahol nincsenek már érzelmek, érzések, nincsenek határok. Minden egybe olvad, és ha mégis úgy tűnne egy percre, hogy valami mégis különálló és formát mutat…, hát nem lehetünk biztosak, mert bármi megtörténhet.
Hanyagnak tűnhet, és módfelett könnyelműnek a vonalvezetés, de ha még az is lenne, mit számítana az anyag elementaritása mellett.
Csupasz természet, pőrén pellengérre állítva, és nem szabadulunk az érzéstől, hogy ne akarjunk valamit hozzáadni, de nincs mit.
Abban a pillanatban, ha megpróbálnánk bármit is hozzáadni, vagy elvenni a képekről, megszűnne létezni a szelleme, odalenne az egyensúly, ami a természet törvénye, ami az ő saját védjegye. Esszencialitásukat innen nyerték el ezek a képek.
Rigó puritán módon facsarta ki a tájakat, szinte már sebészi pontossággal hasítva ki a valóság szövetéből témáinak anyagát, és cseppet sem lennék meglepve, ha arrafelé Montenegróban, már csak fekete lyukak tátonganának a helyszíneken. Kilúgozta a színek kavalkádját és mindenféle sallangtól mentesen tárja most a szemünk elé, amit akkor látott, tökéletes egyensúlyban.
Egyensúly. Milyen beszédes a magyar nyelv, milyen végtelenül mesés. A súly eggyé gyúrja össze a táj minden egyes elemét, eggyé gyúrja össze a Rigót, eggyé gyúr össze minket, és eggyé gyúrja össze ezt a mondatot is.


Kabai 'Rigó' Márton képei
Beszélgetés Kabai 'Rigó' Mártonnal