Filcsik László:
Pepita fecsketánc
(beszélgetés Kabai 'Rigó' Mártonnal)
Délután hatra beszéltük meg a találkozót Rigóval annál a bizonyos helynél, amit úgy szoktak hívni, mint a talajban az anyag hiányát. Hovatovább sehol sem találkoztunk és semmikor, mert Rigó egy defekt miatt késett is. Sebaj − gondoltam −, amíg tovább vártam, töretlenül szemléltem a nyüzsgést. Mikor végül megjelent, én kéjesen szemléltem, hogy nem ismer fel első pillantásra, mivel más a frizurám. (Pontosabban most nincs frizurám.)
De megtalált végül, és így elkerülhetetlenül sodródtunk a végzetünk felé, vagyis hogy én kérdezzek, és ő válaszoljon nekem.
Mondanom sem kell, hogy nem sokat kérdeztem, mert igen hamar átcsapott az interjú egy kellemes eszmefuttatásba. Művészet, szexualitás, a lélek és az ember örök kérdései keringtek fejünk körül, mint a döglegyek, nem hagyva nyugtot nekünk a szellemtől távol, a szívhez közel.
Jó munkásemberek lévén el is indultunk sörért az első percben a sarki boltba, ahol magunkhoz szorítva a folyékony kenyeret, útra keltünk a Duna-partra, és kezdetét vette a vad utazás…
Rigó mostanában húsz éves szokott lenni, és a Jaschik Álmos Művészeti Szakképző intézményben koptatja a szenet immáron 3 éve, és emellett 1 éve a Ferenczy Rajziskolában edzi magát. Két évig kirakatrendező szakon mélyítette el szívében az ágyást az égi ajándéknak, amit aztán egy merész váltással alkalmazott grafika követett egy évig. Ez lesz a fő csapásvonal, amit elmondása szerint az egyetemen is folytatni akar.
ÉN: Alkalmazott grafika lesz a fő hatásköröd?
Ő: Nem. Alapvetően úgy gondolom, hogy nincsenek határok, bár próbálom megtalálni a sajátjaimat…
ÉN: Szóval egyetértesz azzal a gondolattal, hogy minden egy?
Ő: Feltétlenül :). Úgy érzem valójában nincsenek formák, illúzió az egész anyag, és én meglovagolom a hazug bikát. Összművészeti alkotásokat készítek, és keresem magamat.
ÉN: Mesélnél ezekről a képekről egy kicsit?
Ő: Természetesen, Lacikám, hiszen ezért találkoztunk. Montenegróban voltam Pohrral, és azon az úton készültek a képeim. Ebben az esetben tájképekről van szó. A munka során törekedtem arra, hogy minél élesebb képeket készítsek, és ebben a kontrasztokkal operálva meg is találtam a számításaimat. A jelszavam a kompozíció volt. Az utazás során nemegyszer fordult elő, hogy fájdalom hasított belém, amikor nem tudtam időt szakítani egy-egy jó téma feldolgozásához. Szerencsémre túlnyomórészt inkább alkottam, így születtek meg a kis drágáim, és így nem kerültem végső elkeseredésemben valamelyik szerpentin árnyékosabbik oldalára, kutyavacsorának. Az alkotás során kerestem az egyensúlyt a természetben, magamban és a képeken is. Megmérettetés volt ez nekem, sokat gondolkodtam.
ÉN: Úgy veszem ki szavaidból, téged tényleg hajt az alkotószellem…
Ő: Lehetséges, de feltétlenül az a véleményem, hogy − amint Rilke mondta − akkor legyél költő, ha legbelülről jön. Ha tudnál a nélkül élni, hogy írj, akkor inkább ne is tedd. Valahogy így szólhatott, szabadon fogalmazva, de a lényeg az így is benne van.
ÉN: Az őszinteség. Áldozzunk az őszinteség oltárán. Úgy gondolom, hogy nélküle nem lehet művész senki sem. Kókler és szemfényvesztő az, aki nélküle teszi, amit tesz.
Ő: Nincs Dick-tá fonód?
ÉN: Sajnos nincs. De majd csak emléXem arra, amiről beszéltünk. Vagy ha nem, majd kitalálok mindenféle vicceset, és azokat fogom majd begépelni.
Például azt, hogy szőrt tépek a hátamról és lefejelem a vasalódeszkát, amíg kihajolsz megnézni, hogy én csengetek-e, vagy csak neked csengettek.
ÉN: Marcikám, ha már így megvitattuk sutyiban a világ dolgait, bevallom neked töredelmesen, nincsenek nagy kérdéseim…, csakhogy mi végre vagyunk…
Komolyra fordítva a szót, tegyél most fel te egy kérdést…
Ő: Van tétje a művészetnek szerinted?
ÉN: Van. Mindennek van tétje. Minden egyes szó, minden egyes mozdulat, minden egyes gondolat értünk van. Örökbecsűvé válik így minden, hiszen nem kevesebb, mint a lelkünk múlik rajtuk. Megfontoltan és higgadtan kell viselkednünk, és ha mégsem így tennénk, hát akkor összecsapva a bokánkat a pokol tornácán emeljük meg a kalapunkat és legyünk úriemberek.
Ez nem játék, ez az élet.
Lobogtassuk hát a zászlót, amíg a disznók ki nem rágják a kezünk közül és mondjunk el mindent, amíg lehet. Marcikám történelmet írok, veled ma itt remélem nem zavar. És most a szádba adom a választ.
Ő: Rendben, Laci. Köszönöm.
ÉN: Ne bolondozz. Én köszönöm. Szia.
Kabai 'Rigó' Márton képei
Kabai 'Rigó' Márton-portré
Délután hatra beszéltük meg a találkozót Rigóval annál a bizonyos helynél, amit úgy szoktak hívni, mint a talajban az anyag hiányát. Hovatovább sehol sem találkoztunk és semmikor, mert Rigó egy defekt miatt késett is. Sebaj − gondoltam −, amíg tovább vártam, töretlenül szemléltem a nyüzsgést. Mikor végül megjelent, én kéjesen szemléltem, hogy nem ismer fel első pillantásra, mivel más a frizurám. (Pontosabban most nincs frizurám.)
De megtalált végül, és így elkerülhetetlenül sodródtunk a végzetünk felé, vagyis hogy én kérdezzek, és ő válaszoljon nekem.
Mondanom sem kell, hogy nem sokat kérdeztem, mert igen hamar átcsapott az interjú egy kellemes eszmefuttatásba. Művészet, szexualitás, a lélek és az ember örök kérdései keringtek fejünk körül, mint a döglegyek, nem hagyva nyugtot nekünk a szellemtől távol, a szívhez közel.
Jó munkásemberek lévén el is indultunk sörért az első percben a sarki boltba, ahol magunkhoz szorítva a folyékony kenyeret, útra keltünk a Duna-partra, és kezdetét vette a vad utazás…
Rigó mostanában húsz éves szokott lenni, és a Jaschik Álmos Művészeti Szakképző intézményben koptatja a szenet immáron 3 éve, és emellett 1 éve a Ferenczy Rajziskolában edzi magát. Két évig kirakatrendező szakon mélyítette el szívében az ágyást az égi ajándéknak, amit aztán egy merész váltással alkalmazott grafika követett egy évig. Ez lesz a fő csapásvonal, amit elmondása szerint az egyetemen is folytatni akar.
ÉN: Alkalmazott grafika lesz a fő hatásköröd?
Ő: Nem. Alapvetően úgy gondolom, hogy nincsenek határok, bár próbálom megtalálni a sajátjaimat…
ÉN: Szóval egyetértesz azzal a gondolattal, hogy minden egy?
Ő: Feltétlenül :). Úgy érzem valójában nincsenek formák, illúzió az egész anyag, és én meglovagolom a hazug bikát. Összművészeti alkotásokat készítek, és keresem magamat.
ÉN: Mesélnél ezekről a képekről egy kicsit?
Ő: Természetesen, Lacikám, hiszen ezért találkoztunk. Montenegróban voltam Pohrral, és azon az úton készültek a képeim. Ebben az esetben tájképekről van szó. A munka során törekedtem arra, hogy minél élesebb képeket készítsek, és ebben a kontrasztokkal operálva meg is találtam a számításaimat. A jelszavam a kompozíció volt. Az utazás során nemegyszer fordult elő, hogy fájdalom hasított belém, amikor nem tudtam időt szakítani egy-egy jó téma feldolgozásához. Szerencsémre túlnyomórészt inkább alkottam, így születtek meg a kis drágáim, és így nem kerültem végső elkeseredésemben valamelyik szerpentin árnyékosabbik oldalára, kutyavacsorának. Az alkotás során kerestem az egyensúlyt a természetben, magamban és a képeken is. Megmérettetés volt ez nekem, sokat gondolkodtam.
ÉN: Úgy veszem ki szavaidból, téged tényleg hajt az alkotószellem…
Ő: Lehetséges, de feltétlenül az a véleményem, hogy − amint Rilke mondta − akkor legyél költő, ha legbelülről jön. Ha tudnál a nélkül élni, hogy írj, akkor inkább ne is tedd. Valahogy így szólhatott, szabadon fogalmazva, de a lényeg az így is benne van.
ÉN: Az őszinteség. Áldozzunk az őszinteség oltárán. Úgy gondolom, hogy nélküle nem lehet művész senki sem. Kókler és szemfényvesztő az, aki nélküle teszi, amit tesz.
Ő: Nincs Dick-tá fonód?
ÉN: Sajnos nincs. De majd csak emléXem arra, amiről beszéltünk. Vagy ha nem, majd kitalálok mindenféle vicceset, és azokat fogom majd begépelni.
Például azt, hogy szőrt tépek a hátamról és lefejelem a vasalódeszkát, amíg kihajolsz megnézni, hogy én csengetek-e, vagy csak neked csengettek.
ÉN: Marcikám, ha már így megvitattuk sutyiban a világ dolgait, bevallom neked töredelmesen, nincsenek nagy kérdéseim…, csakhogy mi végre vagyunk…
Komolyra fordítva a szót, tegyél most fel te egy kérdést…
Ő: Van tétje a művészetnek szerinted?
ÉN: Van. Mindennek van tétje. Minden egyes szó, minden egyes mozdulat, minden egyes gondolat értünk van. Örökbecsűvé válik így minden, hiszen nem kevesebb, mint a lelkünk múlik rajtuk. Megfontoltan és higgadtan kell viselkednünk, és ha mégsem így tennénk, hát akkor összecsapva a bokánkat a pokol tornácán emeljük meg a kalapunkat és legyünk úriemberek.
Ez nem játék, ez az élet.
Lobogtassuk hát a zászlót, amíg a disznók ki nem rágják a kezünk közül és mondjunk el mindent, amíg lehet. Marcikám történelmet írok, veled ma itt remélem nem zavar. És most a szádba adom a választ.
Ő: Rendben, Laci. Köszönöm.
ÉN: Ne bolondozz. Én köszönöm. Szia.
Kabai 'Rigó' Márton képei
Kabai 'Rigó' Márton-portré