Puha és meleg minden körülöttem. Előbb a fejem fordítom a villogó zöld fény irányába, aztán kinyitom a szemem. Hunyorgok. A telefon. Mennyi lehet az idő? Kinyújtom a karom, szerencsére elérek az éjjeliszekrényig.
- Tessék!- olyan rekedt vagyok, hogy csak egy krákogás hallatszik.
- Már harmadszor hívlak. Mi a fenéért nem vetted föl?
Móni az. Nem válaszolok. Amúgy sem jönne ki értelmes hang a torkomon.
- Figyelj- folytatja-, Bori kórházban van. Itt vagyok vele a Jánosban. Kurvára ide kéne jönnöd neked is.
Ettől felpattan a szemem.
- Úristen. Mi történt?- a hangom még nem igazán került elő.
- Motorbalesete volt.
- Milyen motor? Nem is motorozik.
- Valami fiúval volt. Gyere ide, majd itt elmondom.

Forog velem a szoba, ahogy felkelek, beállok gyorsan a zuhany alá, hogy magamhoz térjek. Hagyom, hadd folyjon rám a hideg víz. Remegek. Aztán fogat mosok, és felveszem a piros ruhámat. Negyed tizenegy.

Az utcán jövök rá, hogy nem hoztam cigit. Veszek egy dobozzal a Moszkván. Várom az ötvenhatost, az ég felé fújom a füstöt, és Borira gondolok. Egy kamasz jön lejmolni. Odaadom neki, amit szívok, és újra rágyújtok. Galambok gyűlnek körém, mintha lenne nálam valami ehető. Egyre közelebb jönnek, bólogatnak, mint az eszelősök. Élve megennének, ha nagyobbak lennének. Dobbantok egyet, szétrebbenek. Megjön végre a villamos.

Ahogy leszállok, felhívom Mónit. Megadja az épületet és a szobaszámot. Mire odaérek a folyosón vár.
- Itt van Tomi is- int egy szék felé. Tomi nem néz ránk, valahova a semmibe bámul. – Rögtön értesítették a rendőrök. Valamikor éjfél körül történt.
- Hogy van Bori? És kivel volt?
- Valami Gáborral. Idehozták őt is. Láttam a családját, nem ismerek senkit.
Elhallgat. Nem válaszolt az első kérdésemre.
- Hogy van Bori?
Könnybelábad a szeme. Odahúz a székekhez, és leülünk.
- Nem rég hozták ki a műtőből. A bal lábát nem tudták megmenteni. Térd alatt vágták.
Térd alatt. Elképzelem Borit térd alatt. A húst, a bőrt, a szőrt. A bokáját, a harminchatos lábát, az ujjait.
- A szülei tudják már?
- Igen, még hajnalban hívták őket. Úton vannak.

Ülünk, nézzük mi is a semmit. Aztán Móni megdörzsöli a szemeit:
- Figyelj, itt tudsz maradni Tomival? Bori most egy ideig aludni fog.
- Persze- bólintok, és legszívesebben hazarohannék. Moncsi veszi a táskáját, és elmegy, én pedig átülök Tomi mellé. Öt lábujjacska táncol előttünk a levegőben. Aztán jön a térd is . Aztán feljebb. Valami Gábor. Észreveszem, hogy már engem néz Tomi.
- Azt mondta veletek lesz- szólal meg. Végigsimítok a tarkóján, az arcán. Mit mondhatnék? Öt éve házasok. Megfogja a kezem, úgy ülünk. Gábor Bori mellét csókolgatja.
- Nem kéne aludnod neked is? Gondolom most úgysem ébred fel egy ideig- hámozom le az ujjait a kezemről. – Hazakísérlek szívesen.
Hallgat. A lábát nézi.
- De- áll fel végül. – Nincs értelme maradnom. Az előbb be sem akartak engedni hozzá.

Rágyújtunk, lesétálunk a villamoshoz. Ebédidő van.
- Nem vagy éhes?- kérdezem. Megrázza a fejét. Gábor keze lecsúszik Bori hasán.
Leszállunk a Moszkván, és elindulunk a Duna felé. Tomi mögöttem jön. Megállunk a házuk előtt. Kézen fog, és bemegyünk. Beszállunk a liftbe. Nem néz a szemembe. Gábor Bori felett térdel.
- Kérsz kávét?- indul a konyha felé.
- Aha, köszi.

Leülünk a kanapéra, kávézunk. Tomi a ruhám vállpántjával játszik. Gábor Bori nyakába temeti az arcát.
- Indulnom kéne- állok fel.
- Maradj még- ölel át Tomi. Leveszi a ruhám. Bori felsikít.