Lélekkörút és interjúbeszélgetés Kovács 'Medzsik' Dáviddal, a tavaly ősszel megrendezett kiállítása kapcsán

Egy kellemes téli délutánra beszéltük meg a találkozót Dáviddal a Batthyány-n, a HÉV-állomáson, és amíg ott várakoztam rá, megettem a kis bödönnyi krumplipürémet, amit még reggel pakoltam be magamnak a batyumba. Talán mondanom sem kell, hogy a fiatalember időzítése tökéletes volt, mert mire végeztem az étkezéssel, már be is futott a szerelvénye…
Forró ölelések és egy vödör bálnazsír szétlocsolása után útnak eredtünk a városban, és fiatalos lendülettel kezdetét vette ámokfutásunk és intellektuel maszturbációnk…

Utca utcát követett, és mi fáradhatatlanul, rideg eleganciával haladtunk nem létező célunk felé, oly meggyőző határozottsággal, hogy néha már én is azt hittem, tudjuk, merre megyünk. A városjárás közben szereztünk néminemű filmszalagot, és már csattogott is a fotómasina. Az elkészült képeket a Times következő számában láthatjátok majd az én főszereplésemmel, A férfi sötétben, hátulról címmel.
Kíváncsian várom a véleményeket…

A Duna-parton is tettünk egy kört, végül a Gödörben pihentünk meg, ahol szerét ejtettük eme becses interjúnak is.

L- Dávid, figyelj! Meg akar ölni a főnököm, ezért meg kell veled csinálnom ezt az interjút. Ne haragudj. (Ő csak mosolyog erre, nem hiszi el, pedig így van.)

Szóval kedves Dávid, mesélnél pár szót a legutóbbi kiállításról, ahol az installációid voltak? Milyen volt összességében, hogy kezdődött, hogy ért véget, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Ezúttal teljességükben ezekről akarok veled most itt beszélgetni, és természetesen a lámákról.

D- A kiállítás úgy indult volna, hogy egyedül állítok ki, de ehhez nem volt semmi kedvem, ezért kértem meg végül a Remit és a Lórit, hogy csinálják velem együtt ezt a dolgot. Az anyag maga, amit csináltam, szép lassan fejlődött ki, és öltött végső formát, miközben végig a hőre lágyuló műanyagoknál maradtam. Nem volt egy színes kiállítás, mert alapvetően a fekete-fehér tematikával dolgoztunk.

L- Ennek mi volt a koncepciója?

D- Tök részegen üldögéltem a társaimmal a Tűzraktérben, és azon gondolkoztunk, mi legyen a kiállítás címe. Odafordultam egy pasashoz, és megkértem, mondjon egy szót. Ez lett a Hajnal. Azt már tudtam, hogy a műanyagokkal akarok dolgozni, és installációkat készíteni, de még képlékeny volt a dolog. Például szerettem volna performance-t is csinálni, de már nem futotta a költségvetésből sajnos.

L- Ez egy kicsit dadaista jelleget von maga után…

D- Nem erről van szó, csak nem akartam, hogy túl legyen lihegve a dolog… Szóval már előtte felvettem a kapcsolatot egy volt tanárommal, aki adott egy tippet, hogy hol szerezhetek be magamnak ilyen hőre lágyuló műanyagokat tonnaszámra a munkáimhoz. Ki is mentem a büdös francba egy gyárba. Kísérleteztem vele, vagdostam, és szívtam vele, mint a szar…

A lényeg az, hogy a Hajnal nekem itt az aktuális humanitárius és etnikai helyzetet jelentette. Objektíven, személyes tapasztalatokkal fűszerezve.

Találkoztam például egy haverommal két éve, aki nagyon szeret roma zenét játszani, és vele utaztam el vidékre, ahol sokat zenéltünk roma gyerekekkel, velük ismerkedtünk meg, és táncot tanítottak, és zenét tanítottak, és inni tanítottak, és sok mindent még…

De volt egy másik esetem, amikor itt üldögéltünk a pázsiton, és az egyik haverom odaszólt egy rossz arcú gyerekhez, aki cigit keresett a placcon, hogy „Gyere már ide, tesó”. A srác odajött hozzánk, mindenkivel goromba volt, aztán mondtuk neki, hogy szívjon már el egy cigit, elénekeltünk neki egy roma számot, és teljesen kifordultak a dolgok. Olyan világi haverunk lett, hogy csak na. Ezekkel csak azt akarom mondani, hogy ha egy kicsit is másképpen, nyitottabban közelítünk a dolgok felé, akkor teljesen más jellegű kapcsolatot lehet kialakítani az emberekkel. Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki már eleve úgy jön hozzám az utcán, hogy meg akar verni, akkor ez valamit is segít, csak tudni kell, hogy ez igenis létezik.

A munkámmal viszont nem akartam elfogult lenni. Azt akartam megmutatni, amit akkor látnánk, ha fölülről néznénk az egész szituációt, mint a hangyabolyt egy nagyítón keresztül. Különböző változatok és helyzetek kerültek itt pellengérre. Modellezni akartam a helyzeteket, tényszerűen, általánosan és globálisan. Nem akartam megváltani a világot ezzel az egésszel, csupán józan paraszti ésszel áttekinteni őket, és minél egyszerűbben közölni. Innen fakadt a fekete-fehér elképzelés és a leegyszerűsített forma választása, amikkel tudtam operálni. Mindenki egyenlő volt, mindenki csak egy pálcika volt, és ezt még jobban hangsúlyozta a megvilágítás is, amit külön úgy állítottam be, hogy minél optimálisabb árnyékhatást hozzak létre, így megteremtve az árnyékok alkotta homogén felületet, amiben minden pálcika − legyen az fehér vagy fekete − végérvényesen egyenrangúvá vált.

Ez csorbát is szenvedett a kiállításon, mert az elején nem kapcsolták fel a beállított lámpákat.

L- Ez szomorú, mert így egy nagyon értékes dimenzióját veszítették el a munkáid.
Az érdekelne, hogy született meg ez az ötlet, hogy installációkkal dolgozz most?

D- Én mindig nyitott vagyok, és nekem teljesen mindegy, hogy milyen technikával dolgozom. Ha úgy érzem, hogy az a legalkalmasabb arra, hogy közölje a gondolataimat, akkor azzal dolgozom, és előveszek idegen anyagokat…

L- Volt kedvenc alkotásod a sorozatból?

D- Igen volt egy, de az nem volt ott a kiállításon. Azon a képen mindenhol van figura. Az egész képet belepik, és folyamatos az akció-interakció élménye. Ez egy kivonat volt az egészből, vagy inkább egy összefoglaló. Ez volt az első darab, és erről rugaszkodtam tovább a következő munkákra.

L- Világos. Köszönöm szépen, Dávid, és most kapaszkodjunk fel a bárányfelhőkre.


Kovács 'Medzsik' Dávid installációi
Kovács 'Medzsik' Dávid megízlelése