Filcsik László:
Ilyen lehetett a Vadnyugat hajdanán, a kolonizáció hajnalán.
Fekete-fehér képen, fekete-fehér emberek, fekete-fehér gondolatokkal, fekete-fehér álmokat kergetve.
Centralizált gondolatsűrítmények állnak vigyázzba Medzsik keze
alatt
üzenetük
egyetemes
félreérthetetlen
egy
szó
mint száz
másik,
csak itt,
most
beburkol,
eltakar,
újjá varázsol.
Minden egyfelé hajlik a szélben, minden egyforma lesz a fényben,
csak nem mindegy, merre néz el.
Előre tekintve a jövőbe, minden egybeforr, teljes képet ad,
csak ahogy körbenézel séta közben,
vagy a száguldó kocsi ablakán kikandikálsz a fák mögé,
látod a képet darabokban.
No meg
a hátad mögött,
ott főleg minden arra a képre hasonlít,
amelyen egy
kifeszített disznó uralkodik a térben, felhasítva, és egy asszony éppen felmossa a padlót.
Azt hiszed, minden rendben van?
Azt hiszed, semmi sincs rendben?
Néztél már magadra, miközben leköptél valakit?
Miközben gyűlöltél, ütöttél, futottál, megerőszakoltál,
gyilkoltál?
Féltél már?
Éreztél már mindent?
Gondolkodtál már ezeken, sőt elképzelted már?
És az járt már a fejedben, mit gondol a másik,
miért csinálja azt, amit csinál?
Te jobb lennél az ő helyében?
Tényleg?
Gondolom…
Lassíts ember, lélegezz mélyeket, számolj el tízig, és aztán kapd fel a fejed.
Most nézz körbe.
Tiszta anyagok, szögletes formába börtönözve hajlanak a térben, matt színükkel élesen arcba vágva a lelket. Pontos és precíz szakrajz egy-egy kollektíva helyzetéről, az emberek kapcsolatáról. A másság örök problémája ismét kínpadon van, szép cizellált megfogalmazásban, egy általunk már megismert szerző ujjai közül. Dávid most a térplasztika háromdimenziós vizeire evezett, és mondhatjuk, sikerrel. Szűkmarkúan dolgozott az anyaggal, minimalista és éles kritikával illetve a valóságot. Sok a duma gyerekek − kiabálnak a bábuk az installációkról, és közben egymásba bonyolódnak.
Minden olyan egyszerű(nek látszik),
és mégsem olyan ésszerű(en történik).
Oszlopos tagoknak
Ilyen lehetett a Vadnyugat hajdanán, a kolonizáció hajnalán.
Fekete-fehér képen, fekete-fehér emberek, fekete-fehér gondolatokkal, fekete-fehér álmokat kergetve.
Centralizált gondolatsűrítmények állnak vigyázzba Medzsik keze
alatt
üzenetük
egyetemes
félreérthetetlen
egy
szó
mint száz
másik,
csak itt,
most
beburkol,
eltakar,
újjá varázsol.
Minden egyfelé hajlik a szélben, minden egyforma lesz a fényben,
csak nem mindegy, merre néz el.
Előre tekintve a jövőbe, minden egybeforr, teljes képet ad,
csak ahogy körbenézel séta közben,
vagy a száguldó kocsi ablakán kikandikálsz a fák mögé,
látod a képet darabokban.
No meg
a hátad mögött,
ott főleg minden arra a képre hasonlít,
amelyen egy
kifeszített disznó uralkodik a térben, felhasítva, és egy asszony éppen felmossa a padlót.
Azt hiszed, minden rendben van?
Azt hiszed, semmi sincs rendben?
Néztél már magadra, miközben leköptél valakit?
Miközben gyűlöltél, ütöttél, futottál, megerőszakoltál,
gyilkoltál?
Féltél már?
Éreztél már mindent?
Gondolkodtál már ezeken, sőt elképzelted már?
És az járt már a fejedben, mit gondol a másik,
miért csinálja azt, amit csinál?
Te jobb lennél az ő helyében?
Tényleg?
Gondolom…
Lassíts ember, lélegezz mélyeket, számolj el tízig, és aztán kapd fel a fejed.
Most nézz körbe.
Minden olyan egyszerű(nek látszik),
és mégsem olyan ésszerű(en történik).
A helyzetek ismerősek és elfelejtődnek,
csak a kérdés marad örök:
hol a hiba gyerekek?
csak a kérdés marad örök:
hol a hiba gyerekek?