Beszélgetés a zebrán áthaladó haladó társasággal

Mezei Péter: Idén (2009.) október 10-én szombat délután 4 és 5 óra között került megrendezésre a Zebra Színház nevű performance. Lehet ezt performance-nek nevezni?
Dózsa Ákos: Lehet.
M. P.: Tehát lehet. És ez abból állt, hogy az Andrássy út zebráin az Oktogon és a Bajcsy-Zsilinszky út között a gyalogos lámpa rövid idejű zöldje alatt mentetek át meg át igen sajátságos módon. Itt egyből két kérdés merül fel: az egyik, hogy kik azok a ti, a másik pedig, hogy mit is csináltatok, adtatok elő? Kezdjük az előbbivel: Kik is voltak ennek a résztvevői, előadói?


D. Á.: Azzal szeretném kezdeni, hogy elmondom, kinek volt az ötlete ez az egész dolog. Dömötör András, fiatal rendező ötletéből született, és valósult meg. Eredetileg az egész Andrássy út összes zebráját akarta megcsinálni, aztán ez nem jött össze ilyen-olyan okokból, főleg a rendőrség miatt – nem adták meg az engedélyt.
M. P.: Sok lett volna?
D. Á.: Igen, meg ők azt érezték, hogy valamilyen politikai ellenérzést akarunk kelteni, miközben erről nem volt szó. Nyilván lehetett volna úgy is venni egyes zöldlámpa-átkeléseket, de azért alapvetően nem erről szólt. De akik végül is benne voltak: ez három színművészetis osztályt jelentett, különböző évfolyamokból, valamint ott volt a Tápszínház. Minden osztály egy-egy zebránál foglalta el a helyét, a Tápszínház is a maga zebrájánál, mi pedig a Tünet Együttes „színeiben” :) voltunk jelen. Az egész annyiról szólt egy óra hosszúságban, hogy ahány zöld jelzés van ez alatt az egy óra alatt, annyiszor különböző módokon áthaladunk, vagy egy kis akciót csinálunk, aminek csak az volt a célja, hogy kirántsuk az embereket ebből a városi csőlátásos közlekedésből, amibe én is bele tudok kerülni – meg hát szerintem sokan vagyunk ezzel így.
M. P.: Igazából lehet azt mondani, hogy az volt a célja az előadásnak, hogy kirángassátok az embereket a hétköznapi dolgokból?
D. Á.: Én úgy vettem észre, hogy ez a célja neki. Nekem nagyon tetszett az, hogy nyilván a zebráknál is volt egyfajta picit meglepő vagy picit szokatlan dolog, ami elsőre talán fel se tűnik. Tehát nem robbantottunk egy nagyot, hogy mindenki odakapja a fejét, hanem beleolvadva a tömegbe, és azon belül csináltunk valami egyszerű, apró akciókat.
M. P.: Tehát amikor a zebra szélén, még a járdán álltatok, abszolút elvegyültetek úgymond a tömegben, még amikor indultatok, lényegében akkor is, és akkor vált világossá, hogy történni fog valami, amikor tényleg elkezdtetek csinálni valami rendhagyó dolgot – ez kiderült az eszközökből is. Milyen eszközöket használtatok? Mik voltak ezek?


D. Á.: Nagyon sok minden volt. Amik mondjuk visszatérők voltak, és az összes többi zebránál is működtek, azok a szóbuborékok voltak – egy pálcán egy-egy szóbuborék. Én például azt vittem át, hogy „Titoktartást vállalok.” A buborékokat egy-egy járókelő fejéhez tartottuk, pont úgy, hogy egy autós el tudja olvasni. Érdekes volt a járókelők reakciója. Voltak, akik nem olvasták el, hogy mit tartanak a fejük fölé – azért ez meglepő. Ha nekem valaki odatart a fejem fölé egy ilyet, azért megnézem, hogy mit. Mi jön le a többieknek. Nyilván mindenki tudja, hogy azt nem én gondolom, hanem valaki más tartja oda, de azért jó tudni, hogy mit lógatnak az ember fejéhez.
M. P.: A Kétfarkú Kutya Párt csinált ehhez hasonlót. A körúton valamelyik villamosmegállóban írtak ki bizonyos dolgokat szintén szóbuborékokban, mint például: „Én nem is a villamost várom.”, meg hasonlókat; ott álltak előtte az emberek, és szintén fogalmuk nem volt arról, hogy mi van mögöttük. A szokásos szürke, befásult arccal ácsingóztak. De volt még ilyen…, nem is tudom, minek hívják azt a nagy szivacsot, aminek nekifutottak…
D. Á.: Hát csak úgy, nagy szivacs :)
M. P.: Nagy szivacs, aminek nekifutott a srác, meg a párna volt, amiről a párbajpisztolyokat szedtétek le – az volt az egyik kedvencem –, a két széléről jöttetek, és párbajoztatok. Középen állt ugye a párbajsegéd a párnával. Ezeket az eszközöket honnan szereztétek?


D. Á.: A Színművészetinek ilyen-olyan leszedált előadásaiból maradtak, díszletek. Ha közelebbről megnézed azokat a kellékeket, azért láthatod, hogy eléggé ütött-kopottak és használtak voltak. A szárny például, amit használtunk – azzal már biztos nem lehetne repülni, mert eltört.
M. P.: Akkor tehát a Színművészetivel milyen kapcsolatban vagytok?
D. Á.: Igazából a Dömötör András volt a Színművészetivel kapcsolatban, vagyis hát van, ő ott tanult. Azt hiszem, ő már ott végzett, talán tanítani jár vissza, vagy még friss végzősként van ott kapcsolata. De hát sok díszlet vagy kellék nem volt, csak ilyen apróságok, hogy „Hú, kell egy nagy lepedő…”, és akkor azt otthonról hozta, akinek volt otthon – ilyen-olyan kellékeket, amit fel tudtunk ajánlani.
M. P.: Volt bármilyen jelentősége a ruházatotoknak? Beszélhetünk jelmezről, vagy pont az volt a különleges, hogy nem volt semmi különleges?
D. Á.: Ezt többféleképpen értelmeztük, de alapvetően civil ruhában voltunk. Volt, aki meglepőbb civil ruhát vett föl, csak azért, hogy megkülönböztesse magát. Én mondjuk pont teljesen hétköznapi civil ruhában voltam, pont azért, hogy ne látszódjon már messziről, hogy mi lesz, hanem útközben derüljön csak ki.
M. P.: Ki volt a célközönség, akikről úgy gondoltátok, hogy kimondottan szeretnétek ezzel az akcióval megcélozni?
D. Á.: Kimondottan az alatt a másfél óra alatt arra járókat :)
M. P.: Gyakorlatilag akkor bárkit.
D. Á.: Így van. Ebben voltak turisták, jó magyar emberek, gyerekek, felnőttek – hát tényleg, akik a városban az idő tájt bolyongtak.
M. P.: És ki találta ki, hogy mik legyenek az egyes számok, ha úgy tetszik?


D. Á.: Hát mindenki, óriási nagy ötletelés volt.
M. P.: Társulaton belül?
D. Á.: Társulaton belül, azon belül is minden ember gondolkozott egyedül, aztán összeültünk, összeraktuk egy nagy csokorba – rengeteg ötlet gyűlt össze. Az András minden egyes társulathoz vagy osztályhoz elment, és alapvetően ő rendezte a dolgot. Meg ha neki voltak ötletei, azért azt is bedobta – sokan dobtuk össze.
M. P.: Volt olyan akkor, ami a Te ötleted volt?
D. Á.: Persze.
M. P.: Melyik volt?
D. Á.: A hatalmas nagy újhagymával való váltófutás. Annyi volt, hogy a zöldre befutott az egyik srác középre, én meg vártam a hatalmas nagy hagymával, lepasszoltam neki, és ő szaladt egy kört. Volt talán még egy váltás, mert az is belefért. De volt olyan ötletem, ami nem került bele. Például gondoltam, hogy lehetne egy nyársra húsokat meg hagymát felhúzni, és megkérdezni az embereket így: „Ne haragudj, van tüzed?”
M. P.: Mondjuk ez távolról nem látszott volna, ez tény.
D. Á.: Ez tény, de azért nem rakták be, mert a Tápszínház például csinált olyat, hogy a piros lámpánál megállt autónak a motorháztetejére rádobtak egy szelet húst, hogy akkor azon sütögessék.
M. P.: Nos, elsőre azt mondanám, ez lehet, hogy nem volt teljesen népszerű.


D. Á.: Hát az lehet, de az ilyeneknél mindig megkérdezték előtte a sofőrt. Tehát ennek nem volt az a célja, hogy bárkit is bántsunk. Tehát ha valaki nem vett valami interakciót poénnak, és megsértődött volna, akkor elnézést kértünk, és mentünk tovább, mással próbáltuk. Senkit nem akartunk ezzel sem fölzaklatni, sem a lelki nyugalmát megzavarni.
M. P.: Mennyi volt a rögtönzés?
D. Á.: Ki volt találva minden egyes jelenet, ki volt találva a sorrend is maga, ami ugye fontos volt, mert ha már valaki átment a másik oldalra, ő legközelebb csak onnan jöhetett. Viszont mindez próba nélkül.
M. P.: Próba nélkül? Semmi próba nem volt?
D. Á.: Hát fejben. Átbeszéltük a dolgokat, hogy hogyan csináljuk, de le se jegyeztük. És ez mindig ad egy kis rizikófaktort, hogy hogyan is fog elsülni.
M. P.: Síp jelezte a zöldnek a végét.
D. Á.: Meg az elejét. Ez nagyon fontos, a BRFK-nak a kérése volt a biztonságra való felkészülés. Semmiféle felelősséget nem vállaltak ezért, védelmet nem biztosítottak a számunkra. Erre viszont külön megkértek, hogy határozott sípszóval jelezzük mind az elejét, mind a végét a zöldeknek, hogy ebből ne legyen baleset, meg hogy a forgalmat se tartsuk föl, tehát hogy alapvetően a város lüktetését ne zavarjuk meg.
M. P.: Végül is ez praktikus volt. Költsége mi volt?
D. Á.: Semmi. Ezt mindenki szívből-lélekből csinálta, a díszleteket a Színművészeti adta, illetve a kellékeket, amik színházakban előfordulnak, az apróságokat meg a szereplők hozták össze. Ez egy 0 forintból összeállított dolog volt. Ami számomra külön emeli ennek az értékét :)
M. P.: Hogyan értékeled azt, amit célként mondtál – hogy az embereket kicsit felrázni –, láttatok ebből valami feedbacket? Tehát elértétek ezt a célt?


D. Á.: Azt hiszem, hogy elértük. Nyilván változó eredménnyel. Az idősebb generáció tagjai közül egyébként többen nagyon jól reagáltak a szitura. Bár inkább közöttük fordult elő ez a „Jaj, nem nézek oda.”, „Jaj, nem történt semmi.”, „Jaj, nem veszem észre – és megyek tovább.” – mintha mi se történt volna. A fiatalok már inkább nyitottabbak voltak erre. Többen megálltak egy-egy zebránál, és nem mentek át, csak nézték magát az eseményt, és nevettek. Ami nekünk mondjuk annyiból volt kellemetlen, hogy nem volt forgalom a zebrán – mi meg ugye emberekkel találtuk ezt ki, vagyishogy ott járókelők lesznek. Volt, aki megijedt. Zöldre váltott a lámpa, és nem ment át, mert látta, hogy valami készül, meg ilyen hatalmas nagy bevásárló kocsikban volt ott mindenkinek a jelmeze mindkét oldalt. Tehát azért látszott, hogy valami van azon a zebrán. És voltak, akik visszafordultak. De többen nagyon jól vették. Voltak turistabuszok, akik szándékosan megálltak a zöldnél, megvárták a nekik pirost, hogy valamit lássanak. Megnéztek egyet, és mentek tovább, és a következő zebránál megint megálltak, és megnéztek egy másikat. Jó volt látni a sok fényképezőgépet :)
M. P.: Hát akkor ennek volt azért hatása. A végén zárásként a Bajcsynál az Andrássy út elején gyűltetek össze a zebrán. Hogy is volt ez?
D. Á.: Ez a záróakkordja volt a dolognak, az ötlet az volt, hogy bement a résztvevő társulat és csapat és baráti kör és mindenki a zebrára, és levettük a cipőnket, az égnek tartottuk, és jól éreztük magunkat, kiabáltunk, ujjongtunk, mint három évesen.
M. P.: Hányan voltatok akkor?
D. Á.: Nem tudok pontos számot mondani, de szerintem olyan 40-50 ember.
M. P.: Várható ennek valamikor folytatása, vagy hasonló esemény?
D. Á.: Amikor ennek vége volt, mindenki azt mondta, hogy szeretné, ha ez akár hagyomány szintre is emelkedne, de hát ez nagyon a jövő zenéje. Meg hát ebben tényleg az András az illetékes, akkor azt nyilván ő intézi el.
M. P.: Köszönöm az interjút.
D. Á.: Köszönöm, hogy kérdeztél.