„Az Oidipuszban elsősorban az tetszik, hogy mivel mindenki ismeri, ki lehet fordítani és a feje tetejére lehet állítani az egészet. Bár a mesélő tényszerűen próbálja elmesélni a történetet, ahogy haladunk előre, kiderül, hogy nem létezik objektív pozíció, hiszen a tények sorba állítása már egy adott értelmezése a drámának, és az egész felülírja önmagát. Ennyiben posztmodern az én Oidipuszom.

És hogy miben radikális és formabontó? Ahogy haladtam előre a drámában, Oidipusz nemessége annál inkább lett visszás a szememben, és a rendezés is ezt követi le. A darab végén nem tragikus hőssé válik az ember szemében (az én szememben), és azt hiszem, Arisztotelész forog a sírjában − akinek Poétikája gyakorlatilag végig ezzel példálózott −, de az ember szívét meg sem környékezi a részvét és a szánalom.”

A rendkívüli képességek birtokosának erkölcsi kötelessége, hogy a közösség, a népcsoport érdekében véghezvigye azt a nagyszerű cselekedetet, amire kiemelkedő adottságai képessé teszik, és amire a közösségnek feltétlenül szüksége van, nagy valószínűséggel a teljes pusztulás elkerüléséhez. A hős a próbatétel során maga is sokat kockáztat, nem kizárt, hogy kudarc esetén az életével fizet, de ha életben is marad, súlyos és lehetséges következményként néz szembe a megszégyenüléssel, amit az elbukás jelent, még akkor is, ha egyébként bátor volt vállalni a kihívást, mert a sikertelenség egyet jelent a köznapisággal, a ténnyel, hogy nem ő a kiválasztott a próba megoldására, közönséges emberként pedig kiállása nem tekinthető tovább bátorságnak, az sokkal inkább becsvágyó vakmerőség, amivel az isteni lét közelébe vágyakozott, és ennek bebizonyosodása a földi halálnál sokkal lesújtóbb szellemi megsemmisülést jelent.


Hősökkel azóta találkozunk, amióta az embert először kísértette meg az isteni nagyság elérésének gondolata. Zsarnokok, elnyomók, hatalmaskodók, akik talán csak a sors kegyeltjei, talán maguk is bizonyos különleges képességek birtokosai, de egyben azonosak: az emberi átlag fölé törnek, és hogy akaratuknak érvényt szerezzenek, semmi nem gátolja őket. Azok a dolgok, amelyek a normális átlag szerint bűnösek, kerülendők, és amiket ők elkövetnek. Ez az igazságtalanság hívja életre a hőst, akiben a társadalmi elégedetlenség és az a vágy ölt testet, hogy az igazságtalanság fennállása megszüntethető. A hős alapvető meghatározása azonban nem zárja ki egyértelműen azt, hogy a hős, a hősi személy nem lehet negatív szereplő, hiszen a szembenálló felek egyenlő körülmények közötti küzdelméből a rossz is kikerülhet győztesként, ha egyéni képességei az ő győzelmét teszik lehetővé. Az, hogy könnyű szívvel csak a jó oldalán küzdőt fogadjuk el hősnek, már a nevelés és a természetes emberi értékítélet kérdése, az pedig, hogy a gonosz, gyűlölt alak többnyire inkább erőfölényt élvez, általános történelmi tapasztalat. Elképzelhető az is, hogy a hős ellenfele nem egy másik nagy formátumú ember, lehetséges, hogy az elérendő cél, a leküzdendő nehézség más természetű, lehet a romlás, a teljes népet fenyegető pusztulás, de hőssé tehet egy birodalom felvirágoztatása, egy nép dicsőségbe vezetése is, még akkor is, ha a kiteljesedés más kárára történő hódítással jár, hiszen a fentiek értelmében a hős nem mindig és minden kétséget kizáróan biztosan és eredendően feddhetetlen és jó. Viszont mindenképpen olyan személy, aki cselekszik, és saját döntéseként teszi, amit tesz. És akiben, könnyen előfordulhat, saját magán belül is szembekerülhet jó és rossz, amikor pedig megtörténhet az, hogy önmaga ellen kell határoznia. De mi van akkor, ha a hős csupán a természetfeletti erők jóvoltából éri el a nagyszerű eredményt, ha minden lényeges mozdulata egy jövendölés következtében esik meg, és bár fűződnek a nevéhez pozitív cselekedetek, az, hogy ilyenfajta kegyben részesül, ugyanolyan rajta kívülálló dolog, minthogy ennek ellenkezőjeként a balvégzet méretik rá? Akkor valószínűleg egyedüli ésszerű magatartásként az ellenszegülés marad meg a számára, amivel viszont már úgy bűnt követ el, hogy még ténylegesen nem is tett semmit.


Az eleve elrendeltség és az eleve elrendeltségbe történő emberi beleszólás kapcsolatát, az apokaliptikus vízióba helyezett emberiség vergődését, az egyén tehetetlen kisszerűségét: az antik világ valós voltának problematikáját járja körbe ebben a megközelítésben Gerlóczi Judit, fiatal rendező munkája, az Oidipusz király, a LátványMűvek előadásában, a budapesti Tűzraktérben, 2009. őszén.


Formabontó megoldással kezdődik az előadás: a közönséget kísérő vezeti fel az előadás színhelyére, a színészek könnyed zavartalanságban fogadják a nézőt, még maguk is utcai ruhában. A nézőtér átmenet nélkül illeszkedik a játéktérhez, a vendégek elfoglalják a helyüket, a vendéglátók folytatják fesztelen „bemelegítésüket”, míg egyikük meg nem szólal, szavaival egyszerre játszva és megelőzve a játékot. Bemutatkoznak a szereplők, az előre megírtság és a(z eldöntött) rögtönzés közötti bizonytalanságot követő szikár, érzelmes, lényegi jellemzőkről árulkodó mondatok magabiztos helyzetteremtő erővel visznek át a kötetlen beszélgetésből a drámai konfliktus színterére.


Gerlóczi radikálisan nyúl építménye alapanyagához, kifordítja, és a feje tetejére állítja, és úgy fog bele az események sorba rendezésébe, hogy közben kiselejtez minden lehetséges objektív pozíciót, hogy végül az egész önmagát írja felül. Két mesélőt bíz meg modern karként az események tényszerű elbeszélésével, akik viszont nem szólnak a szereplőkhöz, narrációjuk a cselekmény kimerevített pillanatképei alatti párbeszédes sztorimondás és vita, ellentétes véleményük távoli és feltételes lehetőségekként keringenek az oidipuszi csillagrendszer központi és magányos égitestje körül.


A használt eszközök tudatosítják a nézőben, hogy egy darabot lát. De ez nem csupán elidegenítés, hogy ez nem valóság, hogy ez csak játék, hanem a közegalkotás létfontosságú eszköze, aminek alkalmazásával létrejön az a helyzettér, amelyben az Oidipuszt védő és bíráló vélemények megütközhetnek egymással. Ezek látszatra érzékenyen és árnyaltan fejtik le Oidipuszról az istenek bábjának jelmezét, és modern hangon felruházzák őt az emberi természetre jellemző kíváncsisággal, kételkedéssel, és megoldani akarással, ami által minden, ami történik, az átgondolást követő cselekvés eredménye lehetne. Ám hiába a megannyi lehetőség, irány, kiút, Oidipusz minden tettével csupán végzete bekövetkeztéhez sodródik közelebb, a mesélők csak az értelmezések számát szaporítják, és bármennyire is küzd ellene, az ember jelleme ebben a hatalmas játékban kívül marad a szabályokon.


Erotikában, kéjben tobzodó világ bontakozik ki az ábrázolásban, Oidipusz fenséges úrként jár a gyönyörű thébai nők között, akik odaadással imádják őt megmentő nagyságáért. Sipos Viktória koreográfiája árasztja a burjánzó szexualitást, az elfajzott élvezetek ízét, Resetár Dániel Oidipusza végtelen cinizmussal és felsőbbrendűséggel uralja ezt a világot, Borbiró Judit arcán Iokaszté saját bűnének néma kiáltása mered rémült mozdulatlanságba.


Oidipusz első megjelenése hősies és felemelő, de ahogy halad előre a dráma, nemessége úgy válik egyre visszásabbá. Beképzelt, nagyképű, fennhéjázó, élvezi a királysága nagyságát, az asszonyi szépséget, az élet bőségét, és elégedetten uralkodik mind e felett. A város vesztét, úgy érzi, könnyű szerrel megelőzheti, mert csak rajta áll, hogy megfelel-e az elvárásnak, és ő megfogadja, hogy minden erejével azon lesz. Nem szerény, istenfélő, hanem öntelt, fennhangon bizonygatja vállalását, agresszív. Mindenható gőggel, emberként viselkedik, miközben mozgástere a mindenható hatalmak által megszabott. Jót akar, de erkölcsi tisztasága hisztérikus dühbe és önpusztításba csap át. A rendezés az egyszerre méltóságos és nevetséges kapálózását dokumentálja mértani pontossággal. Az esetleges fordulópontok nem térítik el, a bölcs intésére és a hitves könyörgésére sem hallgat, elhatalmasodik rajta a megszállottság, saját szeretett és imádó népe is ellene fordul, és ami eléri, a hangok, zörejek, sikoltások és üvöltések orkánjából kicsúcsosodó végkifejlet, nem isteni igazság, csupán földi ítélet.


Az elrendelt sors beteljesül, bekövetkezik a tette súlyát felfogó bűnös ember bukása, akinek azonban ez a tett alig a sajátja. A mesélők ki- és belépése a darabban adja, hogy a darab önmagában is létezik, és illusztrációként is. Működik az elidegenítés, az absztrakció, de az eljátszott történet magában is érvényes. Nem újraírás, hanem pontos értelmezése a drámának. Modern, váratlan kompozíció, a gondosan felépített, lényeghű színrevitel teszi modernné. A szövegből elvesz, de nem értelmezi át, Oidipuszt Szophoklész szerint és mai szemmel egyaránt ábrázolja, az istenek kisemmizettjeként, aki viszont a számára megszabott életen belül a megtévesztések, az emberi hazugságok között maga keresi az útját, próbálja keresni az útját.
A darab zárásában Oidipusz kitörli a szeméből saját vérét, visszaváltozik színésszé, és azt mondja, harminc év is kevés volna, hogy igazán el tudja játszani ezt a szerepet. Talán erőteljesebb volna ötven évvel, hogy ötven évesen sem lehet tökéletesen megragadni az Oidipusz lényegét, illetve egy emberöltőnyi gondolkodás után sem, de a fiatal szereplőtől ez így is hiteles színészi vallomás. Egyszerre lép el a két mesélőtől, és választja le magát a pro és kontra érvek, a vád és a védelem fennhatóságáról, megszabadul a szerep kényszerétől, és önként veti alá magát újra, ezzel pedig pontosan és finoman érzékelteti, hogy Oidipusz életéből semmi esetre sem kitörölhető az isteni dramaturgia, de legalább valami mégis az emberé: a gyorsan múló nagyság, és az örökké tartó bűnhődés.


                              fotók: Szabó András


Megérdemelt büntetés − A LátványMűvek (az ELTE egyetemi színpada) előadása a Tűzraktérben

Író: Szophoklész
Szöveg: Csuka Botond
Rendező: Gerlóczi Judit

Mesélők - Hodászi Ádám és Császár Dávid
Oidipusz - Resetár Dániel / Kovács Gábor
Iokaszté - Boldizsár Tünde / Borbíró Judit
Kreon - Biszak Áron
Teiresziasz - Tömő György
Hírnök - Solymos Tamás
Pásztor - Tömő György
Security - Kovács Gábor / Resetár Dániel
Egy eltévedt lélek - Biszak Áron
Teiresiasz kísérője - Tucsni László
A halott Laiosz - Szüsz Ervin / Tucsni László
Teiresziasz kísérője - Szüsz Ervin

Kar: Bazsó Adrienn, Péter Barbara, Kiss Andrea, Borbíró Judit, Szerencsés Rita, Kühnel Szabó Anita, Mészégető Mária, Boldizsár Tünde, Lajos Annabella, Pálya Pompónia
Dramaturg: Ranschburg Zoltán, Tucsni László
Koreográfus: Sipos Viktória
Rendező munkatársa: Szalai Szilvia

A darab bemutatója 2009. október 11-én volt.