Molnár Eszter:
Sor Júlia és Sor Tibor közös kiállítása a Nádor Galériában
2010. február 15. – 2010. március 13.
Sor Júlia ötvösművésznek és édesapjának, a szintén ötvös Sor Tibornak nem ez az első közös kiállítása: tizenöt évvel ezelőtt a Nádor utcai OTP-Galériában már állítottak ki együtt. Az akkori közös tárlat címe szintén nevükre, és annak jelentésére utalt: Egymást váltva.
Sor Júlia számára édesapja példakép és tanár egy személyben. Az ő születésének 100. évfordulójára emlékezünk az itt kiállított munkákkal. Így nyomon követhetjük a két generáció ötvösművészeti hagyományát, és ezen keresztül a modern ötvösművészet változását, korszakait is. Ezen a kiállításon Sor Tibor éremművészetéből láthatunk jó néhány munkát, illetve formatervezett ötvöstárgyak töltenek meg egy egész vitrint: ékszerek, tárolóedények, fémrelieffel díszített dobozok láthatóak. Középkori aquamaniléktől, a harmincas évek római iskolájának stílusán át, a szecesszió ihlette finom női arcélekig sokfajta formakincs gazdagítja a művek stílusát, összességében a legfeltűnőbb bennük a bátor, lendületes design, aminek köszönhetően főképp modernnek (retro) érezzük ezeket a tárgyakat. Az ötvösséghez kapcsolódó jellemző szerszámokból is megtekinthetünk néhányat.
Látható Sor Tibor korai művei közül néhány színes zománckép: a legkorábbi 1936-ból a Kőmíves Kelemenné balladáját feldolgozó képecske, és az előképe egy tojástempera-festmény. Láthatjuk későbbi, 1960-as években készült zománcmunkáit is játékos, mesés témákban: kackiás bajszú huszár (Éjszakai lovas, 1960-as évek), konstruktivista stílusú fejkendős asszony (Fej, 1960-as évek), illetve egy kétalakos, hasonlóan vidám szobrát, a történelmi eseményekre reflektáló 1968-as Hippirandevú című párost: táncoló, bábjátékokra hasonlító figurákat.
Júlia használatitárgy-munkáiból egy másik vitrinben látható néhány: az 1970-es évekből a Pierre Cardin-cégnek tervezett és gyártott dobozok, dob formájú piperedoboz-tükörrel, kitűzők, az 1960-as évekből kávékiöntő-tervek, Bartók-triptichon: voltaképpen Júlia javaslata arra, hogyan nézhetne ki egy díj egy versenygyőztesnek. Üvegablakokra emlékeztető mintái ezüstre vannak égetve: az ezüst átfénylik a kék, lila, türkiz zománcszínek alatt: Bartók három nagy operáját ábrázolja.
A kiállítás oroszlánrészét a művésznő zománcfestményei alkotják. Külön csoportot képeznek azok a zománcképek, amelyeket két szín határoz meg: az arany és a fekete. Az arany maga a zománcfesték színe, a fekete pedig maga az alap, amire rákerül a plasztikus értékkel bíró festék. Ezek közül némelyik a zománcot hordozó lapok, rácsok vagy lapok térbeliségével játszik: Elcsúsztatott arany-fekete, 2009; Négyszintes relief, 2009; Négyzet a rácson, 2000; Raszter, 2009.
Mások a sorozatszerűen egymás mellé tagolt lapoknak geometrikus formákkal adnak ritmust (Arany-fekete triptichon, 2009). Ugyanez a visszafogott színvilág jellemzi a csorgatásos, fröcsköléses technikával készített zománcképeket is, dinamikusak és vidámak, megidézik a víz közegét (Tiszavirág, 2008).
A természethez kapcsolódnak az ún. szürke-képek is, némelyek hullámok alkotta tájként (Dinamika I., II., 2005) értelmezhetőek, mások felhők mögül fényképezett légiképeket idéznek (Felhők felett I., II.,2004).
Különösen izgalmasak azok a képek, melyeken Júlia bemutatja a tudását a színekről: a Kontraszt (2009) című mű, amin mintha egy panelház egyik nyüzsgő életű szobájába pillanthatnánk be. Festői tartományokba tör a Csontváry hegyeit idéző változatos absztrakt tájat bemutató Színes csík (2009), illetve az előbbiekben emlegett drip-paintinghez hasonló technikával készült titokzatos kép az Univerzum (2009). Az itt kiállított munkák, habár sok jellemző korszakot, sorozatot megvillantanak a művész életművéből, távolról sem adnak teljes, reprezentatív képet munkásságáról.
Összességében Júlia művei gyakran interaktívak: például kör alakú mágnesecskéket helyez rájuk, amiket a szemlélő elhelyezhet, tologathat kedve szerint. Olykor néhány “oda nem illő” tárgyat is belehelyez egy zománcképbe: egy-egy régebbi ötvösremeket ábrázoló képeslapot, mintha egy kis emlékeztető cetli lenne az előző korok nagy műveire. Humor, életöröm, a természet ihletése, képi gondolkodás és kompozíciós irányultság jellemzi Sor Júliát, aki ezen a kiállításán az ötvösművészet és a festészet közötti határvonalat egészen széles sorokban fogalmazza újra.
– Hogyan lett belőled ötvösművész?
A szülői házban láttam az ötvösséget, édesapám, Sor Tibor, ötvösművész volt: 7 éves koromban leültem az apám mellé, és kijelentettem, hogy ötvös akarok lenni. Elkezdtem dolgozni. Első élményem az anyaggal az volt, hogy kis, 30 négyzetméteres lakásunkban, 1953-ban a konyhában beleléptem a savba. Ez úgy történhetett meg, hogy akkor még apámnak nem volt külön műterme. Mamámat is érte egy kis kellemetlenség: amikor papa érmeket csinált, a gipszet a liszt mellett hagyta, és a mama véletlenül a gipszet sütötte meg: kemény lett, és a kezén is megmaradt. Ezért is ideális, ha van műterem...
– Ha nem az ötvösség lett volna a hivatásod, milyen szakmát választottál volna?
A Főiskolán nagy élményt jelentettek számomra az építészeti tantárgyak, különösen Pogány Frigyes és Vámossy Ferenc órái. Vámossy Ferenc tanította nekünk a 20. századi építészetet. Ha nem ötvös lettem volna, valószínűleg az építészpályát választom. Erre lett is volna lehetőség: az Építészet Tanszéken volt egy rajztanár, aki keresett egy jó rajzolót a tanszékre. Számomra a munkáimnál a mű lényegi részét képezi, hogy milyen térbe szánom, tehát az építészettel így is megmaradt a kapcsolatom.
– Mit köszönhetsz édesapádnak, hogyan tanított téged?
Apuban volt pedagógiai hajlam: a Pedagógiai Főiskola Rajz Tanszékén tanított, és Öveges József tanársegédeként is működött. Szemléltető eszközöket újított, és műhelygyakorlatra tanította a fizikatanárokat. Első perctől fogva segített a tervezésben, felhívta a figyelmemet a pontos szakrajz, az anyagkísérlet fontosságára. Az ötvösségben mindent körültekintően kell eltervezni, mindent előre kell tudni, hiszen az anyag drága. Nagyon szigorúan fogott, arra nevelt, hogy minden nap reggel 8-tól kell dolgozni, ugyanúgy, mint mások, hiába volt otthon a műterem... Míg elsajátítottam a szakmát, nagyon sok mindent megtanultam: fúrni, faragni, fűrészelni. Miután eltelik ez a sok idő, és már megtanulja valaki a szakmát, akkor lehet eldönteni, hogy milyen irányba halad tovább, mi lesz a fő területe. Engem mindig a zománc vonzott, mert az kicsit festői, és festő is akartam lenni. Mindig elképzeltem hozzá az építészeti teret is, azt, hogy milyen térben szeretném elhelyezni. A tűzzománc édesapámnak is fő területe volt, az 1936-os világkiállításra Milánóba is tűzzománcokkal került be.(3)
– Az ötvösművészetben mely korszakok, művek voltak meghatározóak számodra?
Hatott rám Hibján Samu művészete, a századfordulós ötvösség, illetve a 15. századi limoges-i fekete-szürke zománcfestmények.
– A kiállítás megnyitóján Feledy Balázs említette, hogy egy ötvösnek sokoldalúnak kell lennie, az ötvösség nagyon összetett szakma. Érteni kell a képzőművészet és iparművészet szinte összes ágához. Neked erről mi a véleményed?
Igen, ez így van, az ötvösségben az összes művészeti ág tudása egyesül. Már Hibján is ezt csinálta, egyszerre volt ötvös, zománcfestő, érmész. Mindent megtanulunk, átesünk a rajzolási, mintázási stúdiumokon, de aztán általában mindenki szakosodik valamire, amiben igazán profi lesz.
– Milyen más művészeti ágakat kedvelsz?
Elsősorban a zenét, apámnak is jó ritmusérzéke volt. Bár énekelni nem tudok, de táncolni nagyon szeretek, és amikor dolgozom, akkor mindig zenét hallgatok. Zenében mindenevő vagyok, főleg a zene ritmusa fontos számomra. A komolyzene és a kortárs zene is leköt.
– Melyek voltak számodra a legmeghatározóbb utazás-élmények?
Már említettem a limoges-i zománcokat, amikkel 1964-ben ismerkedtem meg, amikor a Victoria and Albert Museumban jártam. Az összes zománcot egy légtérben állították ki: döbbenetes élmény volt. Az utazások másféleképpen is hatottak rám: a Csatornán történő átkelés során hajón fényképeztem a hullámokat, majdnem beleestem a vízbe..., a képek alapján készítettem egy zománcot ezüstön a tengerről. Volt olyan, hogy utazások emlékképeit örökítettem meg: “Utazásom története” címmel. Az utazások során kinyílt számomra a világ. Láthattam például Picasso-, Henry Moore-műveket, amiket itthon inkább csak albumokból ismertünk. Eljutottam Kanadába, New Yorkban egy hetet töltöttem. Ugyanabban az évben eljutottam Szocsiba is: New Yorkkal összevetve nagyon érdekes volt a kontraszt. Összeségében azt láttam, hogy ezeken a helyeken monumentális minden: Budapest sokkal intimebb, élhetőbb város számomra.
– Mi volt a diplomamunkád?
Le kellett adni egy tervezetet, hogy mit szeretnék csinálni. Elhatároztam, hogy a művészeteket akarom bemutatni triptichonos oltárformában, stilizálva. Az is szempont volt a tervezésnél, hogy ezen a munkán megmutassam, hogyan tudok tervezni, komponálni, hogy ismerem a technikákat. Tehát igyekeztem minden munkamódot alkalmazni: a belső szárnyakon bemutatni a cizellálást, a zománcozást, a tetején egy fémplasztikát, vagyis a tradicionális ötvöstechnikákat (fűrészeléssel, forrasztással) a kor szellemében. A tervezéssel együtt összességében másfél éves munka volt.
– Mi volt a Művészetek oltárának (1971) az ikonográfiai programja?
A belső szárny középső részében látható a Múzsa, a jobb oldali szárnyon a zene, a bal oldali szárnyon az irodalom. Ezeket a művészeti ágakat mind stilizált szimbólumokkal ábrázoltam, mint például trombita, hangszerbillentyűk, írógép, Pegazus. A fémművességet például egy üllő jelképezi. A triptichon becsukott formában megismétli a belsőben lévő Múzsa-motívumot, csak nem zománcból, hanem áttört vörösréz-plasztikán: itt is megjelennek az üllő, a tollak, az írógép, a Pegazusra utaló lovacska, a paletta, illetve az építészetre utaló vonalzó. Szerepel a monogramom is. Itt a vörösréz teremti meg a szín alaptónusát, a meleg hatást.
– A Főiskola után Bécsben dolgoztál, és ott tanulmányoztad az ipari zománc gyakorlati felhasználhatóságát. Milyen tapasztalataid voltak? Milyen alkalmazott jellegű munkákat kaptál?
A végzés után megtanultam az ötvöszománcot (ékszerzománcot), és az ipari zománccal is ismerkedtem, ez a része is izgatott. Dolgoztam Salgótarjánban, Budafokon, Kőbányán, a Lampart Zománcgyárban és Bécsben. Később is visszajártam a gyárba. 1979-ben, amikor az ún. Gyermekév volt, a Műcsarnokban rendeztek egy kiállítást ebből az alkalomból, ahol kiállították a munkámat. Rengeteg gyerekrajzot kaptunk, és ezeknek ihletésében kellett valamit kitalálni. Törtem a fejem, és egyik nap arra ébredtem, hogy csinálok egy óvodai falat. A munka a végén 2x3 méteres lett. A gyerekrajzok alapján hoztam létre egy tájat, amiben minden sematikus: a víz, az ég, a fák. Úgy terveztem meg, hogy a gyerekek rá tudták rakni a rajzaikat, illetve olyan zománctáblát is tartalmazott, amire rárajzolhattak krétával, és benépesíthették a saját térlátásuknak és ízlésviláguknak megfelelő tájat. Gyerekpszichológus segítette a munkámat. Később ez a munkám Kecskemétre került, és egy óvoda berendezésének részévé vált. Elkészítettem egy másik variációját is, Kecsmemétre egy triptichon formátumú, szekrényszerű játékházat: egyben játszófal és bábozó szekrény volt, nyitva 2 négyzetméteres (a Szórakaténusz Játékmúzeumba került). Ebből három példány készült, egy közülük egy budapesti nevelőotthonba. Ezeknél a munkáknál a sorozatgyártás lehetősége is felmerült. Megrendelések közül nem adódott sok, inkább kiállításokra dolgoztam, otthon, a műteremben: Limoges-ba, ékszerkiállításra Münchenben, a Seixalban rendezett érembiennáléra, és legutóbb a vilniusi zománcbiennáléra.
Volt lehetőségem egy házasságkötő-terem belső sárgaréz fémburkolatát és világítását megtervezni és megoldani. A tér túl alacsony volt, és monumentálissá kellett tenni. Nagyon jó tapasztalat volt, izgalmas feladat, amit élveztem. Örülök, hogy ebben kipróbáltam magam, elég jól sikerült.
– Hogyan dolgozol? Előbb van meg a kép a fejedben, amit megvalósítasz, vagy inkább maga az anyag inspirál?
Az ékszerzománcokat például nagyon megtervezem, különösen azt, ami ezüstön van. Gyakran előfordul, hogy meglévő anyagból indulok ki, ilyenkor adott valamilyen forma, például van hat lemezem. Ebben az esetben a hatos ritmusból indulok ki, és próbálok hat ugyanolyan elemből kompozíciót alkotni. Számomra nagyon fontos, hogy hova kerül a mű, és az, hogy belső térben álljon meg önmagában. Mindig valahova tervezem a műveket, szeretném, ha köztérbe kerülnének, például tárgyalóterembe, szálloda halljába képzelem őket. Ezek a most kiállított munkák önmagukban is megállnak, de építészeti térben is elképzelhetőek: némelyiket meg lehetne csinálni nagyban is.
– Anyaghasználat tekintetében nagyon kreatívan hozol létre egy-egy zománcképet, mondhatni zománcfestményt. Ezeknek a műveknek mi volt az alapanyaga?
Ezek a rácsok, lemezek, voltaképpen selejt konvektordarabok. Akkor találtam rájuk, amikor részt vettem egy zománc-workshopon a Budafoki Zománcgyárban. Volt velük munka, mivel pattogzottak, tehát meg kellett őket menteni, “bűvölni”: hátulról ellenzomácozni...
– Mi a színekhez való viszonyod?
Nekem korszakaim vannak, Picasso korszakaival visszaélve volt szürke-, kék- és aranykorszakom. Az anyag inspirált mindig, amihez hozzájutottam vagy megtetszett, és az alapján választottam színt is. Általában egyfajta képből sokat csináltam. Most például a szürke képekből egy egész kiállítást rendezhettünk volna.
– Mi alapján válogattátok a munkákat a kiállításra?
Sok munkából válogattunk, arra törekedve, hogy mindenből legyen ízelítő. Tehát a kiállítás nem egy év termése, hanem 80 évet mutat be: édesapám az 1930-as években kezdte a szakmát, 1936-os munkák is bekerültek.
– Mennyire van verbálisan kifejezhető témája a kiállított képeknek?
Számomra mostanában a fő ihletők a víz és a halak... Különösebben nincs konkrét témája a képeknek. Különben is nehéz a témaválasztás, mert a zománc sikamlós műfaj. Kerültem a harsány színeket és a figurális ábrázolásokat, inkább a dekorativitás irányába vittem el ezeket. Szerintem minél puritánabb az összhatás, annál jobb. Hasonlíthatók ezek a képek a zenéhez: némelyiken finomabb, máshol “ütősebb” ritmusok láthatóak. Ezek lényegében absztrakt képek, amikbe mindenki azt lát bele, amit akar. Rengeteg képi jel tömörödik egy ecsetvonásban, a részletek kinagyítva újabb képként láthatóak. Az anyaghasználat is téma önmagában, például bennük van a kéz gesztusa, az ecsetvonás, amivel felviszem a zománcfestéket a felületre. Ezek a munkák gyárthatóak, sokszorosíthatóak, ugyanakkor mindegyikben van valami egyedi. Fontos számomra, hogy a munkáim mindig kapcsolódjanak társművészetekhez, mindegy, hogy építészeti térbe vagy egy ruhára tervezek ékszert (ruhaékszert), mert egységben kell látni színben, formában, arányban. Funkcionálisan kell gondolkodni: a tervezés folyamata ugyanaz egy faliképnél, egy ékszernél, vagy egy használati tárgynál.
(1) Kossuth Lajos utcai Iparművészeti bolt.
Sorok
Összesen 15 kép van itt.
Sor Júlia és Sor Tibor közös kiállítása a Nádor Galériában
2010. február 15. – 2010. március 13.
Sor Júlia ötvösművésznek és édesapjának, a szintén ötvös Sor Tibornak nem ez az első közös kiállítása: tizenöt évvel ezelőtt a Nádor utcai OTP-Galériában már állítottak ki együtt. Az akkori közös tárlat címe szintén nevükre, és annak jelentésére utalt: Egymást váltva.
Sor Júlia számára édesapja példakép és tanár egy személyben. Az ő születésének 100. évfordulójára emlékezünk az itt kiállított munkákkal. Így nyomon követhetjük a két generáció ötvösművészeti hagyományát, és ezen keresztül a modern ötvösművészet változását, korszakait is. Ezen a kiállításon Sor Tibor éremművészetéből láthatunk jó néhány munkát, illetve formatervezett ötvöstárgyak töltenek meg egy egész vitrint: ékszerek, tárolóedények, fémrelieffel díszített dobozok láthatóak. Középkori aquamaniléktől, a harmincas évek római iskolájának stílusán át, a szecesszió ihlette finom női arcélekig sokfajta formakincs gazdagítja a művek stílusát, összességében a legfeltűnőbb bennük a bátor, lendületes design, aminek köszönhetően főképp modernnek (retro) érezzük ezeket a tárgyakat. Az ötvösséghez kapcsolódó jellemző szerszámokból is megtekinthetünk néhányat.
Látható Sor Tibor korai művei közül néhány színes zománckép: a legkorábbi 1936-ból a Kőmíves Kelemenné balladáját feldolgozó képecske, és az előképe egy tojástempera-festmény. Láthatjuk későbbi, 1960-as években készült zománcmunkáit is játékos, mesés témákban: kackiás bajszú huszár (Éjszakai lovas, 1960-as évek), konstruktivista stílusú fejkendős asszony (Fej, 1960-as évek), illetve egy kétalakos, hasonlóan vidám szobrát, a történelmi eseményekre reflektáló 1968-as Hippirandevú című párost: táncoló, bábjátékokra hasonlító figurákat.
Júlia használatitárgy-munkáiból egy másik vitrinben látható néhány: az 1970-es évekből a Pierre Cardin-cégnek tervezett és gyártott dobozok, dob formájú piperedoboz-tükörrel, kitűzők, az 1960-as évekből kávékiöntő-tervek, Bartók-triptichon: voltaképpen Júlia javaslata arra, hogyan nézhetne ki egy díj egy versenygyőztesnek. Üvegablakokra emlékeztető mintái ezüstre vannak égetve: az ezüst átfénylik a kék, lila, türkiz zománcszínek alatt: Bartók három nagy operáját ábrázolja.
A kiállítás oroszlánrészét a művésznő zománcfestményei alkotják. Külön csoportot képeznek azok a zománcképek, amelyeket két szín határoz meg: az arany és a fekete. Az arany maga a zománcfesték színe, a fekete pedig maga az alap, amire rákerül a plasztikus értékkel bíró festék. Ezek közül némelyik a zománcot hordozó lapok, rácsok vagy lapok térbeliségével játszik: Elcsúsztatott arany-fekete, 2009; Négyszintes relief, 2009; Négyzet a rácson, 2000; Raszter, 2009.
Mások a sorozatszerűen egymás mellé tagolt lapoknak geometrikus formákkal adnak ritmust (Arany-fekete triptichon, 2009). Ugyanez a visszafogott színvilág jellemzi a csorgatásos, fröcsköléses technikával készített zománcképeket is, dinamikusak és vidámak, megidézik a víz közegét (Tiszavirág, 2008).
A természethez kapcsolódnak az ún. szürke-képek is, némelyek hullámok alkotta tájként (Dinamika I., II., 2005) értelmezhetőek, mások felhők mögül fényképezett légiképeket idéznek (Felhők felett I., II.,2004).
Különösen izgalmasak azok a képek, melyeken Júlia bemutatja a tudását a színekről: a Kontraszt (2009) című mű, amin mintha egy panelház egyik nyüzsgő életű szobájába pillanthatnánk be. Festői tartományokba tör a Csontváry hegyeit idéző változatos absztrakt tájat bemutató Színes csík (2009), illetve az előbbiekben emlegett drip-paintinghez hasonló technikával készült titokzatos kép az Univerzum (2009). Az itt kiállított munkák, habár sok jellemző korszakot, sorozatot megvillantanak a művész életművéből, távolról sem adnak teljes, reprezentatív képet munkásságáról.
Összességében Júlia művei gyakran interaktívak: például kör alakú mágnesecskéket helyez rájuk, amiket a szemlélő elhelyezhet, tologathat kedve szerint. Olykor néhány “oda nem illő” tárgyat is belehelyez egy zománcképbe: egy-egy régebbi ötvösremeket ábrázoló képeslapot, mintha egy kis emlékeztető cetli lenne az előző korok nagy műveire. Humor, életöröm, a természet ihletése, képi gondolkodás és kompozíciós irányultság jellemzi Sor Júliát, aki ezen a kiállításán az ötvösművészet és a festészet közötti határvonalat egészen széles sorokban fogalmazza újra.
– Hogyan lett belőled ötvösművész?
A szülői házban láttam az ötvösséget, édesapám, Sor Tibor, ötvösművész volt: 7 éves koromban leültem az apám mellé, és kijelentettem, hogy ötvös akarok lenni. Elkezdtem dolgozni. Első élményem az anyaggal az volt, hogy kis, 30 négyzetméteres lakásunkban, 1953-ban a konyhában beleléptem a savba. Ez úgy történhetett meg, hogy akkor még apámnak nem volt külön műterme. Mamámat is érte egy kis kellemetlenség: amikor papa érmeket csinált, a gipszet a liszt mellett hagyta, és a mama véletlenül a gipszet sütötte meg: kemény lett, és a kezén is megmaradt. Ezért is ideális, ha van műterem...
Tehát kerestünk egy lakást, találtunk a Báthory utcában egy 60 négyzetméteres lakást, ahol a konyhából lett a műhely, a spájzból a konyha: lényegében az egész lakás egy műterem volt. Folytattam a tanulást, apám munkájának egy részét, egy-egy munkafázist én végezhettem, a kész művek pedig kikerültek a művészbolt(1) kirakatába. Nagyon mondtam, hogy ötvös leszek. Ott volt mellettünk a Dési Huber István Képzőművész Kör (“Dési”), így apámék lementek Tamás Ervinhez, bemutattak nekik, hogy itt van egy 10 éves kölyök, aki művész akar lenni. “Megnéztek”, és egy év után azt mondták, hogy alkalmas vagyok a pályára.
– Kik voltak a legkedvesebb tanáraid?
Az első nagy élményem a Dési Huber Rajziskola volt, ahova visszajártam akkor is, amikor már felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba. Ott volt a legjobb légkör, odajárt a Haraszti, az Édeske, tulajdonképpen sok kollégával onnan származik a barátságom. Itt tanáraim voltak Tamás Ervin, Laborcz Ferenc, Gráber Margit, Fenyő A. Endre, Klimó Károly. Mindannyian tele voltunk lelkesedéssel. A “Kisképzőben” tanárom volt Göllner Miklós, Szalay Zoltán. Ötvös szakra jártam, körülbelül húszan voltunk egy osztályban, a Főiskolára is sokan bekerültek közülünk, de nem egy évfolyamra. Végül szakmunkás-bizonyítványt szereztem. Akkoriban nagyon kevés embert vettek fel a Főiskolára, körülbelül egy évfolyamban hárman voltunk. Eredeti célom a Képzőművészeti Főiskola volt, később az Iparművészeti Főiskolára nyertem felvételt, itt lettem előkészítős.(2)
– Ha nem az ötvösség lett volna a hivatásod, milyen szakmát választottál volna?
A Főiskolán nagy élményt jelentettek számomra az építészeti tantárgyak, különösen Pogány Frigyes és Vámossy Ferenc órái. Vámossy Ferenc tanította nekünk a 20. századi építészetet. Ha nem ötvös lettem volna, valószínűleg az építészpályát választom. Erre lett is volna lehetőség: az Építészet Tanszéken volt egy rajztanár, aki keresett egy jó rajzolót a tanszékre. Számomra a munkáimnál a mű lényegi részét képezi, hogy milyen térbe szánom, tehát az építészettel így is megmaradt a kapcsolatom.
– Mit köszönhetsz édesapádnak, hogyan tanított téged?
Apuban volt pedagógiai hajlam: a Pedagógiai Főiskola Rajz Tanszékén tanított, és Öveges József tanársegédeként is működött. Szemléltető eszközöket újított, és műhelygyakorlatra tanította a fizikatanárokat. Első perctől fogva segített a tervezésben, felhívta a figyelmemet a pontos szakrajz, az anyagkísérlet fontosságára. Az ötvösségben mindent körültekintően kell eltervezni, mindent előre kell tudni, hiszen az anyag drága. Nagyon szigorúan fogott, arra nevelt, hogy minden nap reggel 8-tól kell dolgozni, ugyanúgy, mint mások, hiába volt otthon a műterem... Míg elsajátítottam a szakmát, nagyon sok mindent megtanultam: fúrni, faragni, fűrészelni. Miután eltelik ez a sok idő, és már megtanulja valaki a szakmát, akkor lehet eldönteni, hogy milyen irányba halad tovább, mi lesz a fő területe. Engem mindig a zománc vonzott, mert az kicsit festői, és festő is akartam lenni. Mindig elképzeltem hozzá az építészeti teret is, azt, hogy milyen térben szeretném elhelyezni. A tűzzománc édesapámnak is fő területe volt, az 1936-os világkiállításra Milánóba is tűzzománcokkal került be.(3)
– Az ötvösművészetben mely korszakok, művek voltak meghatározóak számodra?
Hatott rám Hibján Samu művészete, a századfordulós ötvösség, illetve a 15. századi limoges-i fekete-szürke zománcfestmények.
– A kiállítás megnyitóján Feledy Balázs említette, hogy egy ötvösnek sokoldalúnak kell lennie, az ötvösség nagyon összetett szakma. Érteni kell a képzőművészet és iparművészet szinte összes ágához. Neked erről mi a véleményed?
Igen, ez így van, az ötvösségben az összes művészeti ág tudása egyesül. Már Hibján is ezt csinálta, egyszerre volt ötvös, zománcfestő, érmész. Mindent megtanulunk, átesünk a rajzolási, mintázási stúdiumokon, de aztán általában mindenki szakosodik valamire, amiben igazán profi lesz.
– Milyen más művészeti ágakat kedvelsz?
Elsősorban a zenét, apámnak is jó ritmusérzéke volt. Bár énekelni nem tudok, de táncolni nagyon szeretek, és amikor dolgozom, akkor mindig zenét hallgatok. Zenében mindenevő vagyok, főleg a zene ritmusa fontos számomra. A komolyzene és a kortárs zene is leköt.
– Melyek voltak számodra a legmeghatározóbb utazás-élmények?
Már említettem a limoges-i zománcokat, amikkel 1964-ben ismerkedtem meg, amikor a Victoria and Albert Museumban jártam. Az összes zománcot egy légtérben állították ki: döbbenetes élmény volt. Az utazások másféleképpen is hatottak rám: a Csatornán történő átkelés során hajón fényképeztem a hullámokat, majdnem beleestem a vízbe..., a képek alapján készítettem egy zománcot ezüstön a tengerről. Volt olyan, hogy utazások emlékképeit örökítettem meg: “Utazásom története” címmel. Az utazások során kinyílt számomra a világ. Láthattam például Picasso-, Henry Moore-műveket, amiket itthon inkább csak albumokból ismertünk. Eljutottam Kanadába, New Yorkban egy hetet töltöttem. Ugyanabban az évben eljutottam Szocsiba is: New Yorkkal összevetve nagyon érdekes volt a kontraszt. Összeségében azt láttam, hogy ezeken a helyeken monumentális minden: Budapest sokkal intimebb, élhetőbb város számomra.
– Mi volt a diplomamunkád?
Le kellett adni egy tervezetet, hogy mit szeretnék csinálni. Elhatároztam, hogy a művészeteket akarom bemutatni triptichonos oltárformában, stilizálva. Az is szempont volt a tervezésnél, hogy ezen a munkán megmutassam, hogyan tudok tervezni, komponálni, hogy ismerem a technikákat. Tehát igyekeztem minden munkamódot alkalmazni: a belső szárnyakon bemutatni a cizellálást, a zománcozást, a tetején egy fémplasztikát, vagyis a tradicionális ötvöstechnikákat (fűrészeléssel, forrasztással) a kor szellemében. A tervezéssel együtt összességében másfél éves munka volt.
– Mi volt a Művészetek oltárának (1971) az ikonográfiai programja?
A belső szárny középső részében látható a Múzsa, a jobb oldali szárnyon a zene, a bal oldali szárnyon az irodalom. Ezeket a művészeti ágakat mind stilizált szimbólumokkal ábrázoltam, mint például trombita, hangszerbillentyűk, írógép, Pegazus. A fémművességet például egy üllő jelképezi. A triptichon becsukott formában megismétli a belsőben lévő Múzsa-motívumot, csak nem zománcból, hanem áttört vörösréz-plasztikán: itt is megjelennek az üllő, a tollak, az írógép, a Pegazusra utaló lovacska, a paletta, illetve az építészetre utaló vonalzó. Szerepel a monogramom is. Itt a vörösréz teremti meg a szín alaptónusát, a meleg hatást.
– A Főiskola után Bécsben dolgoztál, és ott tanulmányoztad az ipari zománc gyakorlati felhasználhatóságát. Milyen tapasztalataid voltak? Milyen alkalmazott jellegű munkákat kaptál?
A végzés után megtanultam az ötvöszománcot (ékszerzománcot), és az ipari zománccal is ismerkedtem, ez a része is izgatott. Dolgoztam Salgótarjánban, Budafokon, Kőbányán, a Lampart Zománcgyárban és Bécsben. Később is visszajártam a gyárba. 1979-ben, amikor az ún. Gyermekév volt, a Műcsarnokban rendeztek egy kiállítást ebből az alkalomból, ahol kiállították a munkámat. Rengeteg gyerekrajzot kaptunk, és ezeknek ihletésében kellett valamit kitalálni. Törtem a fejem, és egyik nap arra ébredtem, hogy csinálok egy óvodai falat. A munka a végén 2x3 méteres lett. A gyerekrajzok alapján hoztam létre egy tájat, amiben minden sematikus: a víz, az ég, a fák. Úgy terveztem meg, hogy a gyerekek rá tudták rakni a rajzaikat, illetve olyan zománctáblát is tartalmazott, amire rárajzolhattak krétával, és benépesíthették a saját térlátásuknak és ízlésviláguknak megfelelő tájat. Gyerekpszichológus segítette a munkámat. Később ez a munkám Kecskemétre került, és egy óvoda berendezésének részévé vált. Elkészítettem egy másik variációját is, Kecsmemétre egy triptichon formátumú, szekrényszerű játékházat: egyben játszófal és bábozó szekrény volt, nyitva 2 négyzetméteres (a Szórakaténusz Játékmúzeumba került). Ebből három példány készült, egy közülük egy budapesti nevelőotthonba. Ezeknél a munkáknál a sorozatgyártás lehetősége is felmerült. Megrendelések közül nem adódott sok, inkább kiállításokra dolgoztam, otthon, a műteremben: Limoges-ba, ékszerkiállításra Münchenben, a Seixalban rendezett érembiennáléra, és legutóbb a vilniusi zománcbiennáléra.
Volt lehetőségem egy házasságkötő-terem belső sárgaréz fémburkolatát és világítását megtervezni és megoldani. A tér túl alacsony volt, és monumentálissá kellett tenni. Nagyon jó tapasztalat volt, izgalmas feladat, amit élveztem. Örülök, hogy ebben kipróbáltam magam, elég jól sikerült.
– Hogyan dolgozol? Előbb van meg a kép a fejedben, amit megvalósítasz, vagy inkább maga az anyag inspirál?
Az ékszerzománcokat például nagyon megtervezem, különösen azt, ami ezüstön van. Gyakran előfordul, hogy meglévő anyagból indulok ki, ilyenkor adott valamilyen forma, például van hat lemezem. Ebben az esetben a hatos ritmusból indulok ki, és próbálok hat ugyanolyan elemből kompozíciót alkotni. Számomra nagyon fontos, hogy hova kerül a mű, és az, hogy belső térben álljon meg önmagában. Mindig valahova tervezem a műveket, szeretném, ha köztérbe kerülnének, például tárgyalóterembe, szálloda halljába képzelem őket. Ezek a most kiállított munkák önmagukban is megállnak, de építészeti térben is elképzelhetőek: némelyiket meg lehetne csinálni nagyban is.
– Anyaghasználat tekintetében nagyon kreatívan hozol létre egy-egy zománcképet, mondhatni zománcfestményt. Ezeknek a műveknek mi volt az alapanyaga?
Ezek a rácsok, lemezek, voltaképpen selejt konvektordarabok. Akkor találtam rájuk, amikor részt vettem egy zománc-workshopon a Budafoki Zománcgyárban. Volt velük munka, mivel pattogzottak, tehát meg kellett őket menteni, “bűvölni”: hátulról ellenzomácozni...
– Mi a színekhez való viszonyod?
Nekem korszakaim vannak, Picasso korszakaival visszaélve volt szürke-, kék- és aranykorszakom. Az anyag inspirált mindig, amihez hozzájutottam vagy megtetszett, és az alapján választottam színt is. Általában egyfajta képből sokat csináltam. Most például a szürke képekből egy egész kiállítást rendezhettünk volna.
– Mi alapján válogattátok a munkákat a kiállításra?
Sok munkából válogattunk, arra törekedve, hogy mindenből legyen ízelítő. Tehát a kiállítás nem egy év termése, hanem 80 évet mutat be: édesapám az 1930-as években kezdte a szakmát, 1936-os munkák is bekerültek.
– Mennyire van verbálisan kifejezhető témája a kiállított képeknek?
Számomra mostanában a fő ihletők a víz és a halak... Különösebben nincs konkrét témája a képeknek. Különben is nehéz a témaválasztás, mert a zománc sikamlós műfaj. Kerültem a harsány színeket és a figurális ábrázolásokat, inkább a dekorativitás irányába vittem el ezeket. Szerintem minél puritánabb az összhatás, annál jobb. Hasonlíthatók ezek a képek a zenéhez: némelyiken finomabb, máshol “ütősebb” ritmusok láthatóak. Ezek lényegében absztrakt képek, amikbe mindenki azt lát bele, amit akar. Rengeteg képi jel tömörödik egy ecsetvonásban, a részletek kinagyítva újabb képként láthatóak. Az anyaghasználat is téma önmagában, például bennük van a kéz gesztusa, az ecsetvonás, amivel felviszem a zománcfestéket a felületre. Ezek a munkák gyárthatóak, sokszorosíthatóak, ugyanakkor mindegyikben van valami egyedi. Fontos számomra, hogy a munkáim mindig kapcsolódjanak társművészetekhez, mindegy, hogy építészeti térbe vagy egy ruhára tervezek ékszert (ruhaékszert), mert egységben kell látni színben, formában, arányban. Funkcionálisan kell gondolkodni: a tervezés folyamata ugyanaz egy faliképnél, egy ékszernél, vagy egy használati tárgynál.